Ha már eddig elolvastad ezt a könyvet, és vonakodva ugyan, de arra a következtetésre jutsz, hogy a szex- és szerelemfüggőség problémájával kell szembenézned, akkor valószínűleg megijedsz és nyugtalankodni kezdesz. Talán még mindig megpróbálod elkerülni szex- és szerelemfüggőséged tudatosítását, annak ellenére, hogy tapasztalatainkat megosztottuk veled. Esetleg azzal áltatod magad, hogy ezek az emberek bolondok, szélsőségesek vagy legalábbis megrögzött ünneprontók!

Bár néhányan közületek – annak ellenére, hogy megpróbálják tagadni annak az igazságát, melynek közkinccsé tételén dolgozunk –, igenis hallják, hogy félreverték a harangot és tudják, hogy a harang értük, értetek szól. Mi veletek vagyunk. Nagyon is jól emlékszünk még arra, milyen borzasztó volt az ismeretlen, ami feltárult előttünk, amikor az aktív függőség szorításából a megvonás szemmel láthatóan légüres terébe rohantunk. Milyen makacsul elutasítottuk az elképzelést, hogy a szexuális és érzelmi életünket a függőség uralja!

És most? Hogyan tovább? Ha például a szex- és szerelemfüggőségi viselkedésformád része a maszturbáció, hogyan lehetsz biztos abban, hogyha abbahagyod, nem fogod „begerjedve” a falat kaparni?  Honnan tudod, hogy a megvonás nem vezet-e korai szenilitáshoz, a nemi potenciál (vagy a szervek!) sorvadásához, és nem hozza-e közelebb a halált? Ha nem fogsz kezdeményezni, ha nem reagálsz, vagy nem táplálkozol a mások erőteréből származó energiával – azzal a pszichés jellegű kommunikációval, amely azt hirdeti, hogy valaki „ELÉRHETŐ!” –, akkor hogyan lehetsz biztos abban, hogy nem válsz érzelmi és szexuális eunuchhá, akiből kiveszett az életerő? Ha megpróbálsz véget vetni egy hosszan tartó és undorító függőségnek, mely egy másik emberhez fűz, akinek már régóta átengedted életed irányítását, akkor hogy lehetsz biztos benne, hogy egyedül is meg tudod találni a szükséges belső erőforrásokat önmagad talpra állításához?

Ezekre a fájdalmas kérdésekre kettős válasz is van. Abból a szempontból, hogy az érzéseid mit súghatnak neked, a válasz az, hogy a fentiek közül egyben sem lehetsz biztos. Ugyanakkor tapasztalataink révén, melyeket átadunk neked, van remény arra, hogy képes légy végigcsinálni és túlélni a megvonást. E könyvet olvasva talán az az érzésed támad, hogy a megvonás után sokkal jobb állapotba kerültünk ahhoz képest, mint amilyenben az SLAA-ba való belépésünk előtt voltunk. Biztosíthatunk arról, hogy ez így van, s hogy a megvonás révén mi is megéltük az átalakulás élményét.

A megvonási folyamatot mi nem csinálhatjuk végig helyetted, még akkor sem, ha tudnánk. Saját akaratából vajon ki vállalkozna erre ismét? Bizonyára egyikünk sem! Ugyanakkor minden megvonás fájdalma egyedi és speciális, sőt, még értékes is (bár te ezt bizonyára nem így gondolod). Bizonyos értelemben a tapasztalat te magad vagy, éned egy része, mely már hosszú ideje próbál a felszínre kerülni. Sokáig elkerülted ezt a fájdalmat vagy halogattad, hogy szembenézz vele, de soha nem voltál képes tartósan megszabadulni tőle. A megvonásra azért van szükséged, hogy teljes ember legyél. Szükséged van arra, hogy találkozz önmagaddal. A borzalom mögött, amitől félsz, a megvonás magában hordozza saját egész mivoltod csíráját. Ezt meg kell tapasztalnod ahhoz, hogy megvalósítsd, hogy valóságossá tedd a benned és az életedben rejlő lehetőséget, mely oly régóta csak szunnyad benned.

A szex- és szerelemfüggők különbözőképpen kezdhetik el ezt a folyamatot, az eredmény azonban ugyanaz: a függő szexuális és érzelmi viselkedés a mindennapokban megszűnik.

Az sem számít, hogy szex- és szerelemfüggőségi viselkedésformád milyen csoportba sorolható, bár az fontos, hogy magad azonosítani tudd ezt a viselkedésformát. A mieinkbe beletartoznak például az „egyéjszakás kalandok”, az érzelmi kötődés nélküli, heves szexuális viszonyok, a mániás maszturbáció, az exhibicionizmus és/vagy voyeurizmus (kukkolás). Mások megszállott viszonyt folytatnak vagy függnek egy vagy több embertől (egymás után vagy egyszerre), miközben meg vannak győződve róla, hogy a „másik” nélkül már a halál kapujában lennének. Nem számít, milyen függőségi viselkedésformád van, a lényeg, hogy véget kell vetni neki. Nem számít, hogy a gondolataid vagy az érzelmeid milyen erővel húznak afelé, hogy szabad folyást engedj a függőségednek, te ezt akkor sem fogod engedni. Ez lesz a pont, amikor végül megállsz, ez fogja jelezni SLAA-beli felépülésed kezdetét, és ez lesz józanságod első napja.

Az SLAA-ban valamennyien más-más utakon érkeztünk el addig, hogy teljesen megszüntessük a függőséget; ezekről az utakról érdemes említést tenni.

Először is, néhányan közülünk „teljes lángon” tartottuk a függőségünket, akármivel is járt, egészen addig a napig, amíg kikészültünk és megadtuk magunkat. Bedobtuk a törülközőt, és „hideg pulykák” lettünk, vagyis azonnal belevágtunk a teljes megvonásba. Ez volt a legbrutálisabb, a legszélsőségesebb mód. E „hideg” leállás nagyon erős és azonnali sokkot jelentett mind érzelmi, mind mentális szempontból, és a megvonási rohamok is gyorsan és kíméletlenül jelentkeztek. Az így elkezdett megvonás azonban nem feltétlenül jelentett sem rövidebb időt, sem valamiféle magasabb „minőséget” ahhoz a megvonáshoz képest, mely fokozatosan megy végbe. Kollektív tapasztalataink alapján a megvonás hatóköre és végeredménye – bizonyos keretek között – mindannyiunk számára azonos volt. Itt csak azokat a különböző módokat említjük meg, ahogy elkezdtük ezt a folyamatot.

Néhányan fokozatosan közelítettünk a megvonáshoz, a nyilvánvalóan problémás területekből csak kis szeleteket metszve ki. Ez még ha kevéske sikerrel is járt, egyre jobban tudatosította bennünk függőségi viselkedésformánk más aspektusait, azokat, melyekről addig fogalmunk sem volt. A tudatosulás folyamata elkerülhetetlenül vezetett az egész függő viselkedésforma végső feladásáig, s így elindulhattunk a megvonás, a szexuális és érzelmi kijózanodás felé.

Mindazok szemében, akiknek közelebbről ismerős a függőség fogalma, a feladáshoz való ilyen „fokozatos” közelítés bizonyára valamiféle vágyálomnak tűnik. Olyan nincs, hogy valaki „félig terhes”, vagy „egy ital szüli a részeg embert” – ezek az A. A. (Anonim Alkoholisták) hagyományos bölcsességei. Ráadásul a függőség olyan tudatváltozást hozott a legtöbbünk számára, hogyha egyszer a hálójába gabalyodtunk, teljesen megfeledkeztünk arról, hogy valaha is ki akartunk lépni belőle!

Mindebben sok az igazság. Mégis, mire eljutottunk odáig, hogy a megvonás fogalmát a gondolataink közé engedjük, a függőség már nem nyújtotta megbízhatóan azt a feledést vagy élvezetet, melyet oly szenvedélyesen kerestünk. Egyre több energiát kellett befektetni az érzelmi és szexuális tevékenységekbe ahhoz, hogy bármi élvezetet okozzanak, az „elszállásról” már nem is szólva. Olyan volt, mintha egy belső hang folyamatosan ezt súgta volna, amikor belekezdtük egy új szexuális vagy romantikus epizódba: „Akárhova is megyek ezzel az új arccal, testtel vagy lélekkel, már semmi újat nem nyújthat.”

Az újabb és újabb románcok, az „ismét egymásra találások” újdonsága többé már nem takarhatta el előlünk az igazságot: minden új helyzet csak egy újabb reménytelen epizód volt, s csak annyi ígéretet és beteljesülést tartogatott, mint a rágógumi-matricák csereberéje. S amint ez a csömör-érzés utat tört magának, a függőség „csúcsait” egyre nehezebben és nehezebben lehetett elérni és megtartani. Ahogy közeledtünk a megvonáshoz, egyre világosabbá vált, hogy a folytatás teljesen hiábavaló. Bár sokan próbáltuk kicentizni, pontosan mennyi is az, amit még „kezelni” tudunk, végül éppúgy visszavonulót kellett fújnunk, mint ahogy egy gleccser felé száguldó gőzmozdony vezetőjének is fel kell ismernie: ezen a pályán a fagyhalál a végállomás.

Ezzel szemben a megvonás elkezdéséhez néhányan közülünk megpróbáltak „külső kényszert” alkalmazni. S mivel a függőség féken tartásához nagyobb energiára volt szükség, mint amekkorával rendelkeztünk, a gát átszakadt és „kiöntött” az igazság, mi pedig részletesen felfedtük a házastársunknak vagy a szeretőnknek, hogy pontosan mi is történik az életünkben. A kellemetlen igazság „felöklendezése” akaratlan válasz volt. Valami belső erő ugyanis egyre inkább arra kényszerített bennünket, hogy megszabaduljunk a szervezetünkben levő méregtől. Az ilyen „megnyílás” során azonban még mindig alig volt valami elképzelésünk a „megvonásról” vagy a „függőségről”. De ahogy szemtanúi lettünk annak a hatásnak, amit ezek a megkésett felfedezések gyakoroltak az életünkben fontos szerepet játszó emberekre, először szembesültünk tetteink múlt- és jelenbeli következményeivel. Amikor már a zsigereink is feltárultak, még akkor sem mertük összevarrni a sebet, még akkor sem mertük hagyni, hogy a seb begyógyuljon. Nemcsak arról volt szó, hogy érzelmileg kimerültünk, de attól is nagyon féltünk, hogy a sebben levő fertőzés vajon mit okozhat nekünk. Ezért annyira, amennyire bátorságunk engedte, a kitárulkozás, az őszinteség olyan szintjét tartottuk fenn, ami már-már teljesnek volt mondható. A szó szoros értelmében bizonyára nem voltunk igazán józanok, de még annak sem voltuk szükségszerűen a tudatában, hogy a függőség fájdalmait szenvedjük el. Ez azt jelentette, hogy a függőséget fenntartó élmények és epizódok még nem értek véget. Ugyanakkor, valahányszor egy függőséget fenntartó élmény megjelent vagy felbukkanással fenyegetett, éreztük, hogy van valamiféle pajzs, amely megvéd a további kontrollvesztéstől, ha minden érdekelt fél előtt feltárjuk, hogy mi is történik. Például távolsági beszélgetéseket folytathattunk, hogy a házastársunknak vagy a partnerünknek elmondjuk, hogy csak egy hajszál választ el bennünket attól, hogy valami kísértő szituációba kerüljünk. Ezeknek az embereknek a döbbenete vagy a csalódása saját viselkedésünk következménye volt, és azzal, hogy a nyíltságot választottuk és szembenéztünk ezzel a következménnyel, elvágtuk magunkat attól, hogy a kísértő szituációban tovább menjünk.

Nem azért tárulkoztunk ki azok előtt, akiknek korábban rendszeresen hazudtunk a tetteinkkel kapcsolatban, hogy megbüntessük őket. Számítottunk ezekre az emberekre, s a reakcióik, melyekkel leleplezték gyarlóságunkat, garancia volt arra, hogy cselekedeteink következményeivel azonnal szembesüljünk. Mi döntöttünk úgy, hogy titkolt viszonyaink és futó kalandjaink elleplezésére, elkülönítésére és kezelgetésére irányuló hajlamaink alól kihúzzuk a talajt. Végül nemegyszer épp a számunkra fontos emberekhez fűződő kapcsolatainkban jelentkező következmények egymást erősítő hatása kényszerített bennünket a beismerésre, hogy elveszítettük az irányítást cselekedeteink fölött, s hogy kimondjuk végre a függőség szót. Saját elhatározásunk, hogy az őszinteség szigorú mércéjét fenntartsuk azokkal szemben, akikkel beszéltünk szexuális és érzelmi viselkedésünkről, úgy tűnt, önmagában elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy magunkkal szemben is egyre őszintébbek legyünk, s ez végül elvezetett bennünket a feltétel nélküli megadáshoz és a megvonáshoz.

Természetesen egy kissé félrevezető arról beszélni, hogy milyen „utakon” kezdjük el az aktív szex- és szerelemfüggőségtől való megvonást, hiszen magunk sem tudatos tervezők módjára fogtunk bele. A legtöbben közülünk azonban azonosulni tudtak a megvonás felé vezető utak egy-egy részével. Végül – és ezt fontos ismét hangsúlyozni –, akármennyire is őszinték lettünk a „kontroll” megszerzéséért folytatott elkeseredett küzdelemben, a kijózanodásunk addig nem kezdődött el, míg fel nem adatuk utolsó „védett területünket”, és le nem mondtunk arról, hogy időnként egy napra (vagy akár egy órára) egy újabb függőségi kalandunk legyen.

Most pedig itt vagy, és a megvonás csak rajtad áll. Milyen veszélyeket rejt magában, ha végigcsinálod? Előreláthatólag milyen tapasztalatokat hoz majd számodra? Hogyan tudod majd túlélni az elkerülhetetlen kísértéseket, hogy vissza ne csússz a régi viselkedésformádba?

A veszélyeket két létező típusba sorolhatjuk. Az első típusba azok tartoznak, melyek magában a belső folyamatban vannak. A második azokat a veszélyeket tartalmazza, melyek kívülről áramlanak feléd, és még azt is el tudják érni, hogy úgy tűnjön, mintha lehetetlen lenne végigcsinálni a megvonást, sőt még arra is rávehetnek, hogy abbahagyd.

A legnagyobb veszély talán abban rejlik, hogy szemtől szembe fogod találni magad az ismeretlennel. Egy dolog rászánni magunkat a megvonásra akkor, amikor egy függőségi epizód fájdalmas ingerei még frissek. Azonban egészen más dolog úgy nyitottá válni a megvonásra, hogy az nem egy speciális függőségi helyzet ellenhatása, hanem válasz a függőség egy felismerhető életmintájára. A megvonás tapasztalatának e szélesebb perspektívája azonban kulcsfontosságú, ahhoz, hogy a megvonás mellett ki tudjunk tartani. Ha egyszer felismertük és tudatosítottuk legjellemzőbb függő („vonal alatti”) viselkedésünket, de nap mint nap megálljuk, hogy ne süllyedjünk „a vonal alá”, akkor viselkedésünk és személyiségünk több olyan vonását is felfedezzük, melyek kapcsolatban állnak a függőséggel.

Nagyon elkedvetlenítő lehet felfedezni a szintén a szex- és szerelemfüggőséghez kötődő mögöttes viselkedések egész sorát. Aki mindenkivel megrögzötten kezet fog, rájöhet például arra, hogy ez a vonása a függőséggel kapcsolatos célt szolgál. Aki bizonyos módon öltözködik, felfedezheti, hogy csak azért tesz így, hogy bizonyos típusú figyelmet vonjon magára. Az, aki „szeret ölelni”, talán azt teszteli, hogyan reagálnánk egy későbbi közeledésre. A „nagyszerű masszőr” finoman (vagy kevésbé finoman) egyszerűen csak csábítani próbál. De ezek csak a legegyszerűbb példái e változatos viselkedésformáknak.

Korábban ezek az enyhébb járulékos viselkedések soha nem annak látszottak, amik valójában, mert a sokkal erősebb és nyilvánvalóbb függő viselkedések mellett léteztek. Ha azonban eltekintettünk az uralkodó függő viselkedéstől, akkor felismerhettük, hogy ezek a magatartásbeli megnyilvánulások valójában zsákmányszerző stratégiák voltak. A megvonás során azt tapasztaltuk, hogy valahányszor teret engedtünk ezeknek a járulékos viselkedéseknek – tekintet nélkül arra, hogy mennyire ártatlanul vagy öntudatlanul tettünk így –, szándékunkon kívül megteremtettük egy szexuális-érzelmi viszony lehetőségét – éppen azt, melyet oly elszántan igyekeztünk elkerülni!

Meg kellett változtatni gondolkodásmódunkat is. Nem voltunk hozzászokva ahhoz, hogy az életünket korlátok közé szorítsuk, hiszen korábban szabadon kóboroltunk ott, „ahová félnek lépni az angyalok”.

Önigazolásaink többnyire nagyon meggyőzően hangzottak: „Nem tehetek arról, hogy folyton látom őt, elvégre ugyanabban az épületben dolgozunk.” „Ha a párom sokkal érzékibb lenne, nem kellene kapcsolatunkon kívül keresnem a szexet.” „Őrültségnek tűnik, hogy ne beszéljek azzal az emberrel, aki állandóan a fejemben jár.” „Ugyanannyi jogom van egy bizonyos helyen lenni, mint neki. Miért éppen nekem kell kimaradnom a dolgokból?”

Néhány kifogásunk ugyan nem volt valami meggyőző, mi mégis kitartottunk mellettük: „Ezt az embert már napok/hetek/hónapok óta nem láttam; ez csak azt jelentheti, hogy nem vagyok függő, tehát nyugodtan láthatom őt újra.” „Csak néha van szükségem arra, hogy ezzel a különös szexuális szokással éljek. Tudom, hogy problémám van, de nem hiszem, hogy ezzel valaha is gondom lett volna.” „Ha senkinek nem mondom el, hogy éppen most mit csinálok, akkor ennek nincs is jelentősége.”

A gond az volt, hogy nem vettük észre, hogy ezekből a viselkedésekből egy „titkolt viszonyt” szövögettünk, és amikor ezt végül mégis észrevettük, nem tudtuk, mi mást tehetnénk. Személyiségünket nem lehetett elválasztani az önigazolás, a szemkontaktus, az „ölelés”, a kézfogás stb. jellegzetes módjaitól. S ahogy kezdtük tisztábban felismerni, hogy viselkedésünk indítékai és személyiségjegyeink mind a függőséget szolgálják, be kellett látnunk, hogy a függőség okozta kiéhezettség ellen minden egyes „helyzetben” megvívott küzdelem lassan minden erőnket felemészti. Előbb vagy utóbb meg kellett birkóznunk azzal a fájdalmas érzéssel, hogy a függőség külső jegyei nélkül már nem is tudjuk, kik vagyunk valójában.

Megrázó volt ez a „szabadulás”. Napról napra, huszonnégy órás adagokban kellett túlélnünk a megvonást. Reggelente – olykor még hajnalban is – gyakran felriadtunk, és magunkban így kiáltottunk fel: „Ó, Uram! Még egy nap EBBŐL!” Néha azon kaptuk magunkat, hogy azt kívánjuk, bárcsak meghaltunk volna álmunkban. Ezektől az érzésektől függetlenül mégis kértük az Urat, hogy segítsen szembenézni az előttünk álló nappal. Ha voltak sérelmeink az Úrral kapcsolatban, felhasználtuk azokat is. Senki sem kényszerített arra, hogy hálásak legyünk. Nem a „jóságért”, hanem az „őszinteségért” küzdöttünk.

Aztán nekivágtunk a napnak. Magányos életünkben – mert a többségünk ebben az időben egyedül élt – még az olyan mindennapi rituálék is, mint a mosdás, az öltözködés vagy a táplálkozás, nagyon fontossá váltak. E mindennapi feladatok puszta elvégzése megerősítése volt annak, hogy törődünk magunkkal.

Aztán áttekintettük az előttünk álló napot. Valószínűleg el kellett látnunk bizonyos feladatokat – lakbérfizetés, mosás és bevásárlás –, vagy be kellett mennünk a munkahelyünkre. A fizikai tevékenység, még ha csak egy hosszú sétára korlátozódott is, egy kicsit rá tudott hangolni bennünket az adott napra. Voltak, akik rendszeresen kocogni kezdtek, vagy olyasmit csináltak, ami nagyobb fizikai erőfeszítést igényelt. Az így elért kimerültség-érzés be tudta tölteni azt az űrt, melyet a szexuális megkönnyebbülés elmaradása teremtett, sőt még helyettesíthette is. Hasznos volt, ha SLAA-tagokkal, közeli barátokkal, esetleg éppen egy másik „tizenkét lépéses” közösség tagjaival találkoztunk. Ellátogathattunk az Anonim Alkoholisták vagy az Al-Anon nyílt gyűléseire, s ha szerencsénk volt, az SLAA a környékünkön is tartott összejöveteleket. Esetleg mi magunk szerveztünk meg egy ilyen gyűlést, ahol feladatokat is vállaltunk.

Mindezzel azonban nem az volt a célunk, hogy az elfoglaltságokkal felfordítsuk a napjainkat. Többségünknek éppúgy szüksége volt pihenésre és magányra, mint ahogy más foglalatosságokra, személyes kapcsolatokra és kötelezettségekre is. Legalább annyi energiát használtunk el, mint a legtöbb ember, aki teljes állásban dolgozik, s emellett még aktív családi életet is él. Tulajdonképpen a legtöbbünk sokkal keményebben „dolgozott”, mint korábban bármikor. Végül is azon fáradoztunk, hogy megálljunk, hogy megszabaduljunk a rettenetes függőség szorító öleléséből, amely korábban az önpusztító tettek lejtőjére vitt bennünket. Már pusztán az is, hogy ne csináljuk azt, amit korábban, emberfeletti erőfeszítést követelt. Az egész végeredményével kapcsolatos, nagyon is valós félelmünket átmenetileg felfüggesztettük azzal, hogy e feladatokat haladék nélkül mi magunk láttuk el. Csak a közvetlen jelenben éltünk, és felfedeztük, hogy a megvonást valóban meg tudjuk csinálni egy óráig, egy délelőttig vagy akár egy teljes napig. És rájöttünk, mekkora öröm, ha sikeresen végigküzdöttük magunkat minden egyes huszonnégy órás perióduson.

Az is világos lett számunkra, hogy küzdelmeink és kételyeink gyötrő fájdalmára az a legjobb ellenszer, ha a megvonás kimenetelével kapcsolatos minden kérdéssel Istenhez fordulunk, vagy bármely olyan Erőhöz, mely szerintünk segíteni tud a régi viselkedésformáinkkal való szakításban.

Mindezek révén napról napra egyre inkább önmagunk rendelkezésére álltunk. Csupán azzal, hogy „megálltunk”, kialakítottunk egy kapcsolatot önmagunkkal, mely a növekvő önbecsülésen, a felelősségérzésen és a bizalmon alapult. Ekkorra már tisztában voltunk azzal, hogy a megvonással az a célunk, hogy lerakjuk saját egész mivoltunk alapjait. De hogy ezt hogyan lehetne átültetni személyes kapcsolatainkba vagy a karrierünkbe, azt nem tudtuk. Azzal azonban tisztában voltunk, hogy egész mivoltunk alapja köré végül olyan „külsőségek” is kifejlődnek majd, melyek belső állapotunkat fogják tükrözni. Azonosulni tudtunk azzal az érzéssel, hogy egyre inkább képesek vagyunk egész mivoltunkat megélni, a konkrét végeredményt pedig Isten kezébe helyeztük. E hozzáállásunkban bekövetkezett változás csökkentette az egzisztenciális krízis érzését.

A másik fajta veszély, amellyel a megvonás alatt szembetaláltuk magunkat, külső fenyegetésekből származott. Itt a kockázatot nem is annyira egy ismeretlen énnel való találkozás jelentette, egy olyan az „énnel”, amelyből hiányzott a függőségből eredő énkép. A „fenyegetés” sokkal inkább olyan szituációk formájában jelentkezett, melyek megpróbálták leállítani magát a megvonási folyamatot, és arra kényszerítettek bennünket, hogy térjünk vissza a függőségi viselkedésformánkhoz. Így újra veszélyben forgott, hogy valaha is szembe fogunk nézni azokkal az egzisztenciális kérdésekkel, melyekkel a gyógyulás folytatása érdekében foglalkoznunk kellett.

A külső fenyegetések ereje és jellege nagy változatosságot mutatott, de rengeteg hihetetlen „véletlen egybeesés” volt köztük, melyek szinte ördögi pontossággal mindig akkor bukkantak fel, amikor a legsebezhetőbbek voltunk. Ha például megszakadt egy egyértelműen függő kapcsolat (akár mi szakítottunk, akár velünk szakítottak), és még mindig vegyes érzelmeink voltak a kapcsolatot illetően (általában pedig ez a helyzet), akkor számíthattunk rá, hogy korábbi partnerünkkel vagy szeretőnkkel ott „futunk össze”, ahol a legkevésbé vártuk volna. Sokkal áttételesebb, de ugyanolyan veszélyes volt „véletlenül” találkozni azokkal a barátokkal és ismerősökkel, akik magukra vállalták, hogy „felvilágosítanak” bennünket korábbi szeretőnk (szeretőink) érzelmi állapotáról. Kényszerítő erővel hatott ránk, ha meghallottuk, hogy az, akihez nemrég még függő viszony fűzött bennünket, depressziós lett, öngyilkosságot kísérelt meg, esetleg elcsábított valakit vagy őt csábították el.

Az SLAA-ban sokunk arra a meggyőződésre jutott, hogy el kell fogadnunk a pszichikus (természetfeletti) történések lehetőségét azért, hogy megértsünk néhány nagyon is titokzatosnak tűnő szituációt. Még ha fizikai értelemben annyira távolinak is éreztük magunkat egy korábbi függő partnerünktől, kaphattunk váratlan leveleket, vagy olyan környezetben találhattuk magunkat, melynek múltbeli viszonyunkra utaló jelentése volt. Ezek a dolgok katalizálták, feltüzelték azt az érzést, hogy lelkileg még mindig kapcsolatban vagyunk korábbi függő partnerünkkel. Végül odáig jutottunk, hogy már vártuk is, hogy szembetaláljuk magunkat az ilyesfajta események sorozatával! Ez igaz volt azokban az esetekben is, amikor korábbi függő partnerünk „dobott” bennünket, de a kétértelműség továbbra is megmaradt. Rájöttünk, hogyha bárhol is felbukkant a kétértelműség, akkor a szex- és szerelmi függőség visszaállításának a lehetősége is jelen volt.

Kivétel nélkül mindannyian végigmentünk olyan időszakokon, melyek alatt rendkívül ki voltunk téve mind szellemi, mind érzelmi sokkhatásoknak. Gyakran úgy tűnt, hogy ezeket a sokkokat egy „véletlenül” bekövetkező találkozás vagy érintkezés váltotta ki, mely közvetlenül vagy közvetve kapcsolódott valamelyik korábbi függőségi helyzethez. Ugyanakkor gyakran azt is felfedeztük, hogy sebezhető pontunk már egy ilyen külső tesztelés előtt fellángolt. Ilyen esetekben mintha sebezhetőségünk és a függő szexuális és érzelmi élményekre való hajlamunk – akár romantikus vagy szexuális viszonyra, akár érzelmi függőségre vágytunk –, már önmagában is elégséges volt ahhoz, hogy elindítsa a „véletlengyártást”.

Amikor felbukkantak a külső kihívások, különösen azok, melyekhez pszichikus (természetfeletti) felhangok is társultak, úgy éreztük, ismét visszaestünk abba az állapotba, amikor minden energiánkat annak szenteltük, hogy visszatartsuk magunkat függő viselkedésünk „vonal alatti szintjétől”, és ismét megtapasztalhattuk, hogy szex- és szerelemfüggőségünk gyökerei mennyire behálózták a lelkünket. Időnként úgy tűnt, hogy a bennünket gúzsba kötő erők sokkal mélyebbre hatoltak, mintsem hogy képesek lennénk felvenni velük a harcot.

Valóban megalázó, ha számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy ennyire mélységesen megszállottak vagyunk. Ez a mély megszállottság még tőlünk is – akik már hosszú ideje józanok vagyunk az SLAA-ban – hatalmas erővel követelheti a jogait, és pokoli állhatatossággal kapaszkodik belénk. Mégis azt kell mondanunk, hogy a kitartó pszichikai (természetfeletti) befolyás szükségszerűen megjelenhet mint a megvonási folyamatra adott válasz. Ezekben az esetekben az idő és a napi következetességgel végrehajtott cselekedetek azok az eszközök, melyekkel – isteni útmutatás mellett – megszabadulhatunk e „kísérteties” birodalom zsarnoksága alól. Talán ez a függőség utolsó tartománya, mielőtt végleg elveszítené a hatalmát, mert el fogja veszíteni.

De mik azok az általunk talált eszközök, melyek segíthetnek abban, hogy a külső kihívások ellenére szilárdan álljunk és következetesen viselkedjünk? Nyilvánvaló, hogy valamiképpen ellensúlyoznunk kell tudatosságunk erózióját és megoldást kell találnunk ezekre a pszichikus (természetfeletti) koincidenciákra.

A legfontosabb alapelv talán az volt, hogy ne tagadjuk le önmagunk előtt, hogy valójában kemény próbatételen megyünk keresztül. Számolva azzal, hogy ezek a saját elhatározásunk elleni külső támadások elkerülhetetlennek tűntek, könnyebb volt kezelni őket, ha azonnal felismertük, hogy milyen célt szolgálnak.

E bennünket gyengítő támadások ellen úgy is védekezhettük, úgy is fenntarthattuk tudatosságunkat, hogy egy listát kezdtünk vezetni: feljegyeztünk minden apró megfigyelést azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is éreztünk a megvonás alatt. A listakészítéssel sokan nem vártunk addig, míg a próbatételre sort került, mert akkorra már könnyen késő lehetett volna. A listánkból nem húztunk ki semmi negatív gondolatot vagy észrevételt. A megvonás fájdalmai ellenére a kezdeti józanság pozitív eredményei nagyon is nyilvánvalóak voltak mindazok számára, akik a betegség aktív fázisában őszintén szembenéztek a borzalommal. Még a megvonás kezdetének ellentmondásos érzései is jobbak voltak, mint más alternatívák. Úgyhogy szépen „kilistáztuk” őket! Nem volt olyasmi, ami akár érzésként, akár megfigyelésként ne tartozott volna a tárgyhoz.

Íme egy kis példa egy-két megfigyelésünkből. Néhányat talán te is fel tudsz majd használni:

„Áthat a megvonás és a veszteség heves fájdalma, de magamtól nem undorodom.”

„… a szorongás és a szükség mardossák a beleimet…”

„Szex- és szerelmi függőség: nekem nincs ilyen – én magam vagyok az.”

„Nézni a mókust, ahogy falja a makkot. Olyan módszeresen halad rétegről-rétegre, hogy úgy érzem, X engem is így falt fel.”

„Ma három óra eltelt anélkül, hogy X-re gondoltam volna. Hihetetlen.”

„Egy »véletlen« találkozás… a szűkölködő sóvárgás visszahív. Mennyire vágyom egy ilyen találkozásra!”

„Talán X az egészséges és én vagyok a beteg. Bárhogy is, ha együtt vagyunk, mindketten betegek vagyunk.”

A napi imákon és az SLAA-hoz kötődő tevékenységeken kívül egy ilyen lista vezetése erős vár volt a függőség újraindulása ellen, különösen, ha a zavaró lehetőségek felerősödve jelentkeztek. Minden egyes bejegyzés a szex- és szerelem-függőségünkkel és a megvonással kapcsolatos megélt érzés volt, s azzal hogy leírtuk, kikristályosítottuk és le is csillapítottuk őket. S valahányszor jött egy kihívás a maga összes érzelmi örvényével, a listánkhoz fordultunk tanácsért. Ez segített nekünk szilárdan állni, csaknem önmagunk ellenére. Ha elbizonytalanodtunk, elolvastuk ezt a listát, és újra meg tudott győzni bennünket arról, hogy „az tényleg annyira rossz volt”, s hogy az aktuális „lehetőséggel” csak függőségi viselkedésformánk élne tovább, nem pedig egy kivétel lenne alóla. Bármennyi sebesülést is jelentethettek ezek az összeütközések a függőségi vágy kínzó erői és az érzelmi, mentális és viselkedésbeli következetességet fenntartó erők között, mi tudtuk, mit kell tennünk – és nem éltünk a „lehetőséggel”.

Természetesen szintén támaszt adott a rendszeres kapcsolat más S.L.A.A-tagokkal vagy olyanokkal, akikben megbíztunk, s akik tudták, mit próbálunk végigvinni. Valójában minden tekintetben azt tapasztaltuk, hogy a tudatosságot fenntartó erő nagyon fontos. Mindezek megbízható horgonyt jelentettek nekünk a viharos vízen, az olyan eszközök azonban, mint pl. a listavezetés, különösen hasznosnak bizonyultak, mert mindenkor és mindenhol a rendelkezésünkre álltak, tekintet nélkül az éppen elérhető emberekre, vagy az ilyen emberek hiányára, vagy akár a más SLAA-tagok által nyújtott támogatásra.

De vajon honnan tudjuk, hogy már a felépülés végső szakaszához közelítünk? Elvégre a megvonás nem tart örökké (bár végtelen hosszúnak érezhetjük). Milyen útjelzőink vannak, melyek megmutatják, hogy már készen állunk józan életünk egy új fejezetére? Néhány ilyen útjelzőről szeretnénk említést tenni, mivel már ismerjük őket.

Az első útjelző annak a tudatossá válása volt, hogy a mindennapokban már egész harcedzetten kezeljük a kísértéseket. Azokat a helyzeteket, melyek a megvonás korábbi szakaszaiban annyira kikészítettek bennünket, most már könnyen kézben tartottuk, bár ez olykor kényelmetlenségekkel is együtt járt. Kifejlesztettük a különböző veszélyek felbecsülésének képességét, és azt, hogy következetesen foglalkozzunk velük. A megvonás során megtanultunk „könnyedén járni az imbolygó hajón”, és tapasztalataink révén „dörzsöltek” lettünk. Megkaptuk a választás szabadságát a fölött, hogy szexuálisan vagy érzelmileg mibe keveredünk bele.

A második útjelző, mely tudatta velünk, hogy készen állunk elhagyni a megvonási fázist, az volt, hogy már nem törődtünk azzal, milyen sokáig kell majd visszatartani magunkat a szexuális vagy romantikus viszonyoktól. Kezdetben sokan így fakadtunk ki: „Meddig kell várnom, amíg lehet egy kapcsolatom, és mikor szexelhetek végre?” „Ezen túl akarok lenni, ezen keresztül akarok menni, következésképpen lehet kapcsolatom.” De most már ezek az aggodalmak nem gyötörtek bennünket ugyanígy, vagy legalábbis nem ugyanilyen intenzitással. Visszagondolva, még nevetni is tudtunk az ilyesféle aggodalmakon. Ekkor már világos volt számunkra, hogy e kérdések mögött valójában egy gondolat húzódik meg: „Meddig kell még visszafognom magam, mielőtt újra folytathatnám?” Hát…

Azzal, hogy megtartóztattuk magunkat attól, hogy a szex- és szerelemfüggőség kiélése révén az önmagunktól való menekülést keressük, egyre inkább bizalmas viszonyba kerültünk önmagunkkal. Egy ilyesféle tapasztalatot nehéz leírni. Lényegében azonban életre hívtunk egy új, belső kapcsolatot. A külső kísértések és a kimerítő belső bizonytalanságok ellenére a megvonást nem hiányként, hanem önmagunk gazdagodásaként kezdtük megélni. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy volt valamink, amit kiszakítottak az életünkből. Mi magunk vittük végig ezt a „kiszakítást”, mi választottuk azt, hogy visszavesszük, visszanyerjük azt az energiát, melyet korábban haszontalan tevékenységekre pazaroltunk. Ez a hozzánk visszatérő, valóságos energia segített nekünk abban, hogy teljes emberré váljunk.

Az tartott felszínen bennünket, hogy belső változásunk egyre mélyebben tudatosult bennünk. Amíg csak útban voltunk a „növekedés” felé, az idő nem számított annyira. A paradox az volt, hogyha egyszer elfogadtuk, hogy fogalmunk sincs, meddig fog tartani a megvonás, de felkészültnek éreztük magunkat, hogy továbbhaladjunk az úton, függetlenül attól, hogy mikor ér véget, akkor rájöttünk, hogy már győztünk is! A félelem mögött, hogy megfosztanak a függőségünktől, valójában az időtől való félelmünk állt. De ahogy kiegyeztünk ezzel a félelemmel, mér nagy eséllyel készülhettünk arra, hogy a megvonási időszakot fokozatosan rövidítsük.

A harmadik útjelző, melyen a megvonás során áthaladtunk, az volt, hogy egyre jobban tudatosítottuk magunkban személyes kapcsolatainkat a gyerekekkel, a házastársunkkal (szeretőnkkel vagy partnerünkkel), a barátokkal, a testvérekkel és a szülőkkel. A megvonás alatti elmélyedéssel tudatára ébredtünk annak, hogy szex- és szerelemfüggőségi viselkedésmódjaink mennyire átitatták azokat a kapcsolatainkat, melyek életünk legfontosabb embereihez fűznek bennünket. Most már készen álltunk arra, hogy az újonnan felfedezett energiánk egy részét ezekre az újra megbecsült viszonyokra szánjuk, és ha szükséges, helyrehozzuk őket.

A megvonással gyakran együtt járt bizonyos nehéz döntések meghozatala is. Korábban társas viszonyaink egy része hamis illúziókra és előfeltevésekre épült. Másokkal kapcsolatban nagyon könnyelműen használtuk a „barátság” fogalmát, s mivel önbecsülésünk elég alacsony volt, „a kevesebbel is beértük”. Mintha a „kis rosszat” inkább elfogadtuk volna, mint a „semmit”. Igazán soha nem tettük fel magunknak a kérdést, hogy milyen elvárásaink is vannak ezekben a kapcsolatokban. Egy idő után feltűnt, hogy mennyit telefonálunk vagy más módon teszünk ajánlatot olyanoknak, akik soha nem viszonozták közeledésünket. Végül eljutottunk odáig, hogy elfogadhatatlan pazarlásnak tartsuk azt az energiát, melyet e sovány kapcsolatok fenntartására fordítottunk.

Voltak aztán olyan helyzetek, melyben valakiről, aki korábban „nélkülözhetetlennek” (és könnyen elérhetőnek) tűnt, kiderült, hogy képtelen elfogadni a bennünk tudatosuló szex- és szerelemfüggőséget és azt, hogy az SLAA-n keresztül szükségünk van önmagunk belső gyarapítására. Előfordult, hogy ezek az emberek szinte megrémültek a tudatosságunktól. Ők a „régi” módon akartak bennünket. Szembe kellett néznünk azzal a sokszor fájdalmas igazsággal, hogy az ilyen kapcsolatokat már kinőttük. Egyre inkább úgy éreztük, hogy nagyobb szükségünk van a viszonzásra méltó kapcsolatokra.

Azok közülünk, akik különváltak házastársuktól vagy partnerüktől (olyanoktól, akik korábban részei voltak az életünknek, de maguk nem voltak szükségszerűen szex- és szerelemfüggők), kezdték az egészségesség és egészségtelenség szemszögéből vizsgálni ezeket a kapcsolatokat. A megvonás kezdetén készen álltunk, hogy leírjunk minden olyan korábbi kapcsolatot, melyben a szex és a kötődés bármiféle „beteg” szerepet játszott. Később már „elmozdultunk” egy sokkal együtt érzőbb és pontosabb felfogás felé. Rájöttünk, hogy érzelmileg szilárd alapot nyújtva soha nem álltunk a rendelkezésére ezeknek az embereknek. Addig, amíg a józanságban nem adtunk esélyt ezeknek a kapcsolatoknak, nem tudtuk, milyen lehetőségre számíthatunk. Más SLAA-tagok dolgokra való rálátása azonban segítette megőrizni tisztánlátásunkat, és kezdtük felfedezni az összhangba hozás lehetőségét.

A negyedik útjelző, mely mutatta, hogy már készen állunk arra, hogy túl legyünk a megvonáson, szorosan kapcsolódik a harmadikhoz. Friss, szabad energiákkal kezdtünk feltöltődni, hogy azokat valami új vagy egyszer már abbahagyott érdeklődési területbe fektessük be. Önmagunk belső fejlődésének esélye új karrier- és továbbtanulási lehetőségeket, új hobbikat és új baráti körök felfedezését tette lehetővé. A kibontakozás talán épp egy új közösséggel vette kezdetét. Sok területen késznek és képesnek találtuk magunkat arra, hogy éljünk ezekkel az új lehetőségekkel.

Ez az energia azonban nem olyan volt, mint ami korábban olyan gyötrően és kényszerítő erővel hajtott bennünket. Mintha azzal, hogy a „harc” során áttörtünk saját belső örvénylésünkön és szenvedésünkön, az átmenet rítusa átalakította volna korábbi „energiánk” nagyon is kényszeres jellegét, s így az sokkal nyugodtabb és egyenletesebb lett.  Ennek az alapvető változásnak a szellemében úgy éreztük, hogy az előttünk álló életlehetőségek már nem kitérők vagy menekülések, hanem belső fejlődésünk közvetlen kiterjesztései.

Fokozatosan képesek lettünk elsajátítani egy olyan a tájékozódó-képességet, amely most már a megvonási folyamaton túlra mutatott, a küszöbön álló „új” életünk felé, és úgy tűnt, mintha belső tapasztalatainkat át tudtuk volna vinni emberi kapcsolatainkba, közösségi tevékenykedésünkbe és karrierünkbe. Az az energia, amelyet a megvonás belső tapasztalatainak szenteltünk, most felszabadult, és egyre inkább képessé tett bennünket arra, hogy az élet által felajánlott lehetőségek felé forduljunk. Ez már egy újabb, nagyobb útjelző volt, mely mutatta, hogy a megvonási időszak a végéhez közeledik. Furcsa módon gyakran mintegy maguktól merültek fel olyan események vagy körülmények, melyek arra késztettek, vagy arra teremtettek alkalmat, hogy józan emberként mind jobban megvalósíthassuk szunnyadó lehetőségeinket. Ezek a helyzetek vagy események mintha gondviselés-szerűen bukkantak volna fel éppen abban a pillanatban, amikor már úgy éreztük, készen állunk a lehetőségek nyomába eredni. Azelőtt úgy tűnt, hogy az ár ellen úszunk, szemben a Sors sodrával, most azonban úgy éreztük, hogy az áramlással együtt haladunk. A Sors a mi oldalunkra állt, s az a tudat is kezdett felszínre kerülni, hogy van személyes rendeltetésünk.

És mit tudunk mondani az utolsó útjelzőről, mely a megvonás végét mutatja? Hát, ezt a jelzést valójában csak a „tett elkövetése után” láthattuk. Csak akkor vált láthatóvá, amikor már tudtuk, hogy az életünk valóban megváltozott, s a megvonásnak köszönhetően józanok lettünk. Talán egy házassági terv, egy kibontakozó új kapcsolat, vagy a karrierünkben küszöbön álló változás hozta el a jelentős fordulatot személyes felelősségvállalásaink területén. Az életfeladatokat – akár személyes jellegűek, akár emberi kapcsolatainkkal, foglalkozásunkkal vagy képzésünkkel függtek össze – újra magunkra kellett vállalnunk. Ez már nemcsak egy puszta lehetőség volt, mert az idő pontosan meghatározható lett: a dátum már ki volt tűzve.

Ahogy közeledtünk ahhoz a ponthoz, hogy ez az életkörülményeinkben bekövetkező változás életbe lépjen, általában meglepő érzések egész sorával találkoztunk. Megértettük, hogy a megvonással eltöltött idő – és maga a megvonási tapasztalat – értékes, egyedülálló szakasza volt életünknek. Az első lépések minden gyötrelmével és fájdalmával, minden nehéz és veszélyes kihívással, mellyel új és sebezhető józanságunknak szembe kellett néznie, és minden torokszorító pillanattal, melyet el kellett viselnünk identitás- és szellemi válságunk alatt, mindezekkel együtt valahogy tudtuk, hogy később hiányozni fog az az időszak, ami már mögöttünk volt.

A sok-sok nehézség és bizonytalanság közepette megszületett egy egyszerű, bensőséges viszony: találkoztunk önmagunkkal, és értékesnek találtuk magunkat. Egyre inkább „szeretett” lénnyé váltunk önmagunk szemében. Egy egészen új kapcsolatot alakítottunk ki Istennel és az élettel. Ahogy átalakuló életünket szemléltük, valóban megéltük a vágyat egy olyan jövő iránt, melyben újra megtapasztalhatjuk magányunk ragyogását, és ismét közvetlenül megismerhetjük a belső méltóság és a teljesség forrását, mely eltöltött bennünket, s amely most már rajtunk keresztül a külvilágba áradhat.

Tudtuk, hogy a Kegyelmet tapasztaltuk meg.

Frissítve: 2008.11.10