1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk szex- és szerelmi függésünkkel szemben, – hogy életünk irányíthatatlanná vált.

2. Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.

3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.

4. Félelem nélkül mélyreható erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.

5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársuknak hibáink valódi természetét.

6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket mindezektől a jellemhibáktól.

7. Alázatosan kértük őt hiányosságaink felszámolására.

8. Listát készítettünk mindazokról, akiknek valaha kárára voltunk, és hajlandóvá váltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.

9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk nekik, ahol lehetséges volt, kivéve, ha ez sérelmes lett volna rájuk, vagy másokra nézve.

10. Folytattuk a személyes leltár készítését, és haladéktalanul    beismertük, amikor hibáztunk.

11. Igyekeztünk ima és meditáció útján elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel, csak azért imádkoztunk, hogy felismerjük velünk kapcsolatos akaratát, és hogy legyen erőnk a teljesítéséhez.

12. E lépések eredményeként spirituális ébredést éltünk át, megpróbáltuk ezt az üzenetet szex- és szerelemfüggőkhöz eljuttatni, és ezeket az elveket életünk minden dolgában érvényre juttatni.

Anonim szex- és szerelemfüggők
/4. fejezet/

1. lépés

Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk szex- és szerelmi függésünkkel szemben, – hogy életünk irányíthatatlanná vált.

A „tehetetlen” kifejezés számos kapcsolódó gondolatot vet föl. Először is azt jelenti, hogy bármilyen hatalom/erő hozza általában az értelmes döntéseket szexuális és érzelmi viselkedésünk terén, ezzel a hatalommal/erővel mi nem rendelkezünk. Az (érzelmi függésként és romantikus játszmákként felfogott) szex és a szerelem rabszolgái lettünk. A tény, hogy e dolgok foglyai lettünk rávilágít arra, hogy szexuális és érzelmi mintázataink terén nagyon fontos számunkra, hogy az általunk szükségesnek tartott „nyereségre” szert tegyünk.

Amikor elvarázsoltuk magunkat a szexualitással, olykor csupán el akartuk feledni az élet kötelmeit és felelősségeit. Máskor a romantikus és szexuális kalandokkal a csalódás és a bűntudat terheit szerettük volna eltüntetni. Néha csak egy másik személlyel akartuk kitölteni belső ürességünket. Megint máskor talán az elkötelezettségtől való félelmünket akartuk leplezni, amikor úgy gondoltuk, egy új típusú erkölcsiség, a „bűntudat nélküli szex”, a „szabad szerelem” vagy a „szabadidős szexualitás” elveit valljuk. De szexuális energiánkat és érzelmi befektetéseinket mindannyian a fájdalom csökkentésére, vagy az örömérzet növelésére használtuk. Ezek a mindent elsöprő késztetések vezérelték szexuális és érzelmi indítékainkat és tetteinket.

Életünk bizonyos időszakaiban viselkedésünk a függőség kényszeres tüneteit öltötte magára. Ezek a kezdetben ritka epizódok havi, majd heti rendszerességűvé váltak. Alkalmatlan pillanatokban történtek meg velünk, és megzavarták a munkánkat vagy a családi kötelezettségeinket. Az esetenkénti nappali álmodozás állandó megszállottsággá vált, ami tönkretette azt a képességünket, hogy mindennapi fontos ügyeinkre koncentráljunk. A munkahelyi, baráti vagy társaságbeli tevékenységekkel kapcsolatos elégedettség lassacskán eltűnt, és azt vettük észre, hogy időnket és gondolatainkat egyre inkább az tölti ki, hogy egy-egy személyről ábrándozunk. A szexuális feszültség maszturbálással való alkalmi levezetése szükségletté vált, amihez meg kellett teremteni a feltételeket. Elvesztettük az ellenőrzést annak gyakorisága, mennyisége (vagy mindkettő felett), hogy mikor keresünk romantikus vagy szexuális „megoldást” az élet nehézségeire.

Voltak köztünk olyanok, akik elképesztő intenzitással bonyolódtak bele a szexuális és romantikus találkozásokba és kapcsolatokba, szinte összeolvadtak élettársukkal vagy szerelmükkel. Ezek az élmények egyre kényszeresebbé váltak, magukkal sodortak bennünket, ami eleinte lelkesítő volt, utóbb viszont már egyre kevésbé akartuk őket. A szexuális és romantikus kapcsolatokban való elmerülésünk ellenállhatatlan erővel a mélybe rántott bennünket, szexuális és érzelmi igényeinket folyamatosan lekötve valódi, tagadhatatlan sóvárgássá vált, tartós rabsággá alakult.      

Eredetileg ártalmatlan kikapcsolódásra vágytunk az élet feszültségei és felelősségei alól, a múlt miatti bűntudat és a jelenbéli frusztrációk enyhülését akartuk, ám eljutottunk a teljes önelvesztéshez.  Az erkölcs „szép új világa”, ahol „minden belefér”, mivel „semmi sem számít”, megbosszulta magát, és most valamiféle maradék értelem vagy valóság után kapkodunk az életünkben. A kényszeresség és a megszállottság lettek új gazdáink, és ez oda vezetett, hogy szexuális és érzelmi életünket már nem mi irányítjuk, ezen a terén már nem tudunk uralkodni magunkon. Akár bevallottuk, akár nem, elvesztettük az ellenőrzést.

A „mit számít, úgyis minden belefér” alapállásából nézve a kontroll-hiány nem tűnik olyan rossz dolognak. Gyakran éppen maga a függés bűvöl el bennünket, és győz meg arról, hogy épp ezt akartuk. Sokan annyira érzéketlenné váltunk, hogy már csak egy szexuális vagy romantikus „robbanás” érzelmi és testi intenzitása tudta lázba hozni egyre üresebb és kiégettebb lényünket. Mint a marhák esetében az elektromos bélyegzés fájdalma a kimerült és elkábult állatot, úgy lökött be minket is egy-egy újabb „adag” abba az átmeneti illúzióba, hogy egyáltalán élünk. Mintha egy hang azt ismételgette volna a fejünkben, hogy „ha egyre többet kapok belőle, egyszer talán minden a helyére kerül”.

Ha a függőségünknek az volt a formája, hogy egy-egy személytől függtünk, akkor ez a kontrollhiány nem mindig tűnt olyan rossznak. Azt gondolhattuk, hogy a rabságunk a „mennyekben köttetett” találkozás, és mivel mindent feláldozunk ezért a szerelemért, önzetlenségünkért majd biztosan jutalomban részesülünk. Egyedül az élet szürke és üres volt; ha viszont egyre inkább a részévé válhattunk szerelmünknek, ha EGGYÉ válhattunk vele, akkor minden rendbe jött.

Ugyanakkor egy bizonytalan, de kitartó hang a legmélyebb én-részünkből azt súgta, hogy nincs ez így jól. Bár függőségünk kulturális és racionális álarcok mögé bújt, – az öngyilkosság lehetőségétől eltekintve – képtelenségnek tűnt elhallgattatni azt a belső hangot, amelyik folyamatosan azt súgta a fülünkbe, hogy az élet lehetőségeit, a teljesség és növekedés esélyeit tehetetlenül hagyjuk elmenni magunk mellett. Az elszalasztott lehetőségek, illetve a korábbi cselekedeteink és szenvedélyeink keltette bűntudat egy jóval mélyebb és áthatóbb bűntudatnak adott helyet:  annak az érzésnek, hogy életünket meg sem éltük, hogy hátat fordítottunk az értelmes élet lehetőségének.

Ezeket az alapvető hiányosságokat megpróbáltuk nem meglátni magunkban. De bármit tettünk, újra és újra előkerültek. Már a függő szenvedély tüze sem tudta kioltani őket. Maga a függőség sem szállította már automatikusan a korábban megbízhatóan érkező és teljesen magával ragadó szexuális vagy érzelmi nyereséget. Lassan világossá vált a számunkra, hogy a szex és szerelem függésbe való belesüllyedésünk teljesen értelmetlen és hiábavaló.

Mindegy mi volt a mintázat: a csapongó promiszkuitás, a szélsőséges érzelmi függés egy személytől, vagy ezek bármilyen kombinációja. A megfelelő időben mindannyian megtapasztaltuk a valódi kétségbeesést. Belénk hasított a rémület, hogy amennyiben folytatjuk függőségi tüneteink kiélését, ha hagyjuk, hogy ezek irányítsanak bennünket, akkor elveszítjük ép elménket, s átbillenünk annak a szakadéknak a peremén, amelyen túl az élet bármilyen stabilitása vagy értelme örökre elérhetetlenné válhat számunkra. Ez a jövőkép még a fizikai halál gondolatánál is rémisztőbb volt számunkra. A lélek elvesztése annál ijesztőbb, minél inkább úgy folytatódik a test létezése, hogy belülről nem jut szellemi táplálékhoz, és csupán azoknak a szörnyű ösztöntörekvéseknek a hálójában vergődik, melyek immár teljesen a hatalmukba kerítették.

Néhányan közülünk attól való rettegésünkben, hogy a szex és szerelem függés teljesen szétzilálja az életünket, eljutottunk arra a pontra, hogy hajlandóvá váltunk a feltétel nélküli megadásra. Úgy döntöttünk, hogy MUSZÁJ leállnunk. Most szembesülünk a tehetetlenség másik oldalával: azzal a paradoxonnal, hogy a kontrollra való képtelenség beismerése a felépülés kezdete.

A legtöbben számos stratégiát kipróbáltunk viselkedésünk irányítására annak érdekében, hogy függő létünk valahogy harmonizáljon a társadalom tagjaként élt „másik” életünkkel. Szakítottunk egy bizonyos szeretővel, hogy aztán – olykor igen rövid időn belül – egy másikba „essünk bele”. Abbahagytuk a maszturbálást, vagy éppenséggel elkezdtük a másokkal élt szexuális élet helyett. Megváltoztattuk a szexuális vonzódásunk irányát, vagy olyanokkal kerestük a kapcsolatot, akik szexuálisan kevésbé voltak vonzóak számunkra.  Más városba költöztünk, magunkban fogadalmakat, barátaink és szeretteink előtt esküt tettünk. Féltékeny, gyanakvó szeretőinkkel házasságra léptünk, vagy elváltunk, hogy megfelelőbb társra találjunk. Vallási megtéréseink voltak, vagy a szerzetesi életet választottuk, ahol nincs mód a szexuális életre. Mély érzelmi elkötelezettséget kerestünk, megpróbáltuk kiegyensúlyozni az egyik kapcsolat intenzitását egy másvalakivel elkezdett másikkal. És így tovább, a végtelenségig.

Bármilyen erős meggyőződéssel követtük is őket, ezek a stratégiák mindig újra a tüneteink kiéléshez vezettek. Ha voltak is kezdeti sikereink függő viselkedésmódunk visszafogásában, hamar önhitté váltunk, és elhitettük magunkkal, hogy most már „uraljuk” a helyzetet. Ez pedig csökkentette éberségünket, így – néha hónapokkal vagy hetekkel, de a legtöbbször pár nappal vagy órával később – újra belesüllyedtünk a mocsárba.

Kétségtelen ténnyé vált, hogy sikertelenül próbáljuk meg irányítani függőségünket, hogy elvesztettük felette a kontrollt. Újra és újra megtapasztaltuk azt a tudatállapot változtató hatást, ami elvette az erőnket, hogy megszabaduljunk szex és szerelem függésünktől. Így jutottunk el végre kellő alázat révén a szex és szerelmi függés feladásának a kapujába, bár nem tudtuk biztosan, hogy egy ilyen megadás egyáltalán lehetséges.

Maga a függőség erősen kikezdte azt a hajlandóságunkat, hogy megpróbáljunk megszabadulni betegségünktől. De a végén – megint egyszer – elég kétségbeesetté váltunk ahhoz, hogy újra megpróbáljuk kiszabadítani magunkat. Kezdtük felismerni, hogy tehetetlenek vagyunk, és nem csupán bizonyos szexpartnerekkel, szeretőkkel vagy helyzetekkel szemben. Magával a függő mintázattal szemben bizonyultunk tehetetlennek, amire a jelenlegi konkrét esetek csak újabb példákat jelentenek.

A függőség kezelésével kapcsolatos összes korábbi gondunk abból eredt, hogy alábecsültük állapotunk kétségbeejtő súlyosságát. Amikor csak egy különösen veszélyes vagy kínos helyzetből akartunk kimenekülni, nem fogtuk fel, hogy az adott bonyodalom egy átfogóbb mintázatra utal, annak a következménye. A szex- és szerelmi függés valódi feladása nem csupán azt jelenti, hogy hajlandók vagyunk az éppen fennálló kellemetlen helyzetből kilépni. Sokkal inkább azt, hogy hajlandóvá válunk feladni azt az egész megszállott életstratégiát, amit a szexuális- és szerelmi függés diktál. Ha csupán egy bizonyos kellemetlen helyzetnek vetünk véget, anélkül, hogy szakítanánk az egész függő mintázattal, vissza fogunk esni.

Amikor szembenéztünk saját függőségünk mintázatával, kezdetben némi lelkesedést érezhettünk amiatt, hogy az S.L.A.A.-ban minden egyes tag maga fogalmazza meg saját szex- és szerelmi függőségének megjelenési formáit. Ezért sokan közülünk titokban arra a meggyőződésre jutottak, hogy majd úgy „fogalmazzák meg” függőségi tüneteiket, hogy más formában azért továbbra is kiélhessék azokat. Elegendő, ha csupán a legzavaróbb viselkedést nevezik függőnek, nem szükséges „a teljes étlapot” felsorolni.

Ha például azt állítjuk, hogy a mi „alapvető” tünetünk az exhibicionizmus, és csak ezt tekintjük saját függő mintázatunknak, akkor könnyen azzal áltathatjuk magunkat, hogy a legutóbbi, prostituálttal létesített szexuális kapcsolatunk tulajdonképpen nem is a függő mintázat része. Azzal ámíthatjuk magunkat, hogy egy ilyen újítás már a kilábalásunk része, mivel immár nem csupán magányos szexuális cselekedetekre vagyunk képesek. Ennek az ellenkezője is igaz lehet azok esetében, akik csupán saját sűrű partnercserélgetéseiket tekintik a maguk számára függőséget okozónak. Olyan magányos tevékenységekbe kezdenek, mint a maszturbálás, a voyeurizmus, vagy az exhibicionizmus, és ezeket javulásnak állítják be, mondván így nem vonnak be közvetlenül másokat is a betegségünkbe.

Ezek a kísérletek éppoly hiábavalóak, mint mikor az alkoholista átáll a sörről a borra, vagy a borról a whiskey-re, mondván, ez nála már a „javulás”.  Akik a szex- és szerelemfüggés meghatározásával kapcsolatban megpróbálták ily módon becsapni magukat, előbb-utóbb visszaestek korábbi viselkedésükbe, vagy igen nagy bajba kerültek „előrelépésük” miatt. Kemény leckék sorából tanultuk meg, hogy nem lehet „félig megadni magunkat”. Nem használhatjuk fel önző célokra azt a szabadságunkat, amit saját függő mintázatunk meghatározásában élvezünk. Függőségünk olyan valóság, ami minden rövidlátó, kényelmes meghatározástól függetlenül létezik. Ha a tüneteink személyes meghatározásakor kihagyunk bizonyos viselkedésmódokat, akkor bizonyosan vissza fogunk esni függő mintázatunkba.

A szex- és szerelmi függés kiélésének kínja vitt rá bennünket az 1. lépésben megfogalmazott beismerésre, hogy „tehetetlenek vagyunk szex- és szerelmi függésünkkel szemben”, és hogy képtelenek vagyunk életünk irányítására, amíg meg nem szabadulunk tőle. Végre eljutottunk a feltétel nélküli megadáshoz. A függő mintázatunk részének tekintett viselkedésmódjaink minden formájától „csak a mai nap” tartózkodunk, és ez a bizonyíték arra, hogy megadásunk valóban feltétel nélküli. Ha elsődleges függőségi problémánk a kényszeres szerelem-függés volt, akkor megszakítottuk vagy meglazítottuk a kapcsolatunkat „partnereinkkel”. Ezt nem a magunk vagy mások megbüntetésének céljával tettük, hanem annak felismerése okán, hogy ezek vesztes helyzetek. Sokan megsejtettük, vagy megértettük, hogy meghatározatlan ideig egyedül kell élnünk, mialatt megértjük a betegségünket, és megtanuljuk a vele való együttélést. A szex- és szerelmi függőség valamilyen formájának a gyakorlása csak megszakíthatja a felépülés folyamatát. Ha valaki, akit „nélkülözhetetlennek” éreztünk, épp most „rúgott ki” bennünket, akkor a megadás azt jelentette, hogy elfogadtuk a veszteséget, és lemondtunk a bosszúállásról vagy a játszmázásról. És azt is jelentette, hogy érzelmi sérüléseinkre – életünkben talán először – nem egy új társ karjaiban kerestünk vigaszt!

Egyéni vágykiélési mintázatainktól függetlenül immár mindannyian hajlandóvá váltunk bármire annak érdekében, hogy csak a mai nap józanok maradjunk. Ez egyoldalú döntés volt. Nem függött házastársaink, szeretőink, vagy szex-partnereink együttműködésétől vagy annak hiányától. Átadtuk magunkat – most nem a következő szexpartnernek vagy érzéki fantáziának – , hanem annak, ami bennünk történik. Paradox módon ez a hajlandóság nem az erőből eredt, hanem annak bizonyosságából, hogy ha folytatjuk függő viselkedésünket, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Ahogy elhagytuk a régi mintázatokat, azok a fájdalmas érzések, amelyeket eddig mindig megpróbáltunk elkerülni, egy sor olyan belátást hoztak magukkal, amelyek immár a 2. lépés ajándékai voltak.

2. lépés
Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.

A megvonás korai szakaszait, olykor fájdalmait kibírva sikerült egyik 24 órát a másik után ragasztanunk. De ahogy ez folytatódott, komoly dilemmába kerültünk önazonosságunkat illetően. Amíg ugyanis aktívan kiéltük vágyainkat a szex- és szerelemfüggésben, addig lehetetlennek tűnt (és eszünkbe sem jutott) felmérni, milyen rengeteg energiát fektettünk a függőségünkbe. Kezdtük azonban felismerni, hogy betegségünk nemcsak abból állt, hogy egy pillanatra megállítjuk az órát az élvezet és az intenzitás érdekében, de az úgy formálta személyiségünket, hogy lehetőleg minél több függőségi „nyereséget” tudjunk bezsebelni! A külső megjelenésünk, a manírjaink, az a mód, ahogy munkánkat vagy egyéb tevékenységünket végeztük, valamint „azonosító védjegyekként” felfogott jellemvonásaink egész sora, az,akik voltunk, mind-mind úgy lett kialakítva, hogy szex- és szerelemfüggésünket szolgálja. Még ha úgy is tűnt, hogy vannak azért pozitív vonásaink – például hogy valóban törődünk másokkal –, észrevehettük, hogy ezeket is átszőtte a függőség, mi pedig itt álltunk tele belső ellentmondásokkal és küzdelmekkel, hiszen a szenvedélyt és az együttérzést sohasem tudtuk elválasztani egymástól.

Valójában a szex- és szerelemfüggésünk diktálta, hogy ki és mi volt fontos számunkra a világban, ez volt identitásunk, egész énképünk forrása. Olyan önbizalmat éreztünk, ha végigtekintettünk egy zsúfolt termen, hirdetve vagy villogtatva „elérhetőségünket”. Tudtuk, hogy mások hasonló sugárzásokkal válaszolnak majd, ami a „beváltásra váró ígéretek” végtelen áradatát jelentette. Magabiztosságunk abból a tudatból származott, hogy másokban felébreszthetjük a biztonságérzet hiányát, s így még inkább vágyakozóvá és magunktól függővé tehetjük őket, biztosítva ezzel saját megelégedettség érzésünket. Élveztük, hogy szexuális vonzerőnk révén olyasfajta burkolt célzásokkal is uralkodhattunk mások felett, melyekből érezhették, hogy helyettesíthetők. Biztosak voltunk abban, hogy fizikailag, érzelmileg és mentálisan újabb és újabb embereket vonzzuk majd, és tovább szoríthatjuk a hurkot a már „befogottak” körül.

Mégis, akár tudatában voltunk, akár nem, egész lényünket annak a kudarca vagy elutasítása határozta meg, hogy megoldjuk életünk problémáit: a bizonytalanságot, a magányt, belső gazdagságunk és méltóságérzésünk teljes hiányát. A szexszel, a „charme”-mal, érzelmi vonzóerővel és meggyőző értelmi ráhatással más embereket „drogként” használtunk arra, hogy elkerüljük az önmagunk hiányosságaival való szembenézést. Amint képesek voltunk ezt meglátni, rájöttünk, hogyha szakítunk a függőségi viselkedésmódunkkal, akkor előbb-utóbb szükségszerűen meg kell kérdőjeleznünk azt az alapot is, melyre énképünk és önazonosságunk épült.

Ez megrendítő feladat volt, hiszen azt jelentette, hogy korábbi énünknek meg kellett halnia – vagy legalábbis kockáztatnia kellett a halált –, hogy új énünk, immár megszabadulva a függőségtől, élhessen. E dilemmán az sem könnyített, ha bátran kinyilvánítottuk, hogy MOST már hajlandóak vagyunk egy bizonyos értékrendszer szerint élni! Rájöttünk, hogy a szex- és szerelemfüggés olyan ravaszul és áthatóan szőtte át legjobb szándékú és lelkes reformterveinket, hogy még a tiszta gondolkodásra való képességünket is meghiúsította. Az önerőnkre alapozott gyógyulás tehát nem volt lehetséges. Közülünk túl sokan próbálkoztak ezzel, de folyamatosan kudarcot vallottak. Nem arról volt szó, hogy a logikánk, a késztetéseink vagy a szándékaink tévesek lettek volna. Viszont a függés szisztematikusan eltorzította problémameglátó képességüket és az önmagunk megváltoztatására irányuló vágyat is. Énünknek az a része, amely legalább néha-néha felismerte a betegségünket, maga sem volt immunis a függéssel szemben, tehát nem lehetett a gyógyulás irányításában kizárólag rá támaszkodni.

Ahogy kezdtük tisztán látni a szex- és szerelemfüggés hatalmát, tudatmegváltoztató voltát és azt, hogy mennyire aláásta már értékrendszerünket, be kellett ismernünk, hogy segítség nélkül képtelenek vagyunk átalakítani egész identitásunkat. Amikor kendőzetlenül beismertük mélységes gyengeségünket, rájöttünk, hogyszükségünk van egy nálunk hatalmasabb Erőre, valamire, ami legalább egy lépéssel beteges szándékaink előtt jár, és megadja azt a szilárd támaszt, amit mi képtelenek vagyunk magunknak nyújtani. A lehetőség, hogy megtalálunk valamiféle hitet, amely nem egy bizonyos „isten”-elképzelésen, hanem e hit iránti igényen alapul, lelki gyógyulásunk kezdetét jelentette.

Ugyanakkor az, hogy szükséges hinnünk valamilyen Erőben – mert sem viselkedésünk, sem indítékaink szempontjából nem bízhatunk magunkban –, egyeseket közülünk még jobban megrázott. Hol találhatjuk meg legalább az elemeit egy olyan hitnek, amely átvezet bennünket személyiségünk teljes szétbontásán és újjáépítésén? De ha esetleg MÉGSINCS nálunk nagyobb Erő, akkor ez nem lehetséges!

E hitbeli kétely legelemibb szintű megoldása az volt, ha a rendszeres S.L.A.A gyűléseinken olyan kijózanodott emberekkel találkoztunk, akik maguk is átjutottak a hit szükségletének e buktatóján. Ahogy a betegségük és gyógyulásuk történeteit hallgattuk, mélyen azonosulni tudtunk sérült függőségi viselkedésformáikkal és egykori beteges értékrendjükkel. És azt is tisztán láttuk, hogy életük jó irányú és egészséges fordulatot vett. Élő példaként nyújtották nekünk a reményt, hogy bármilyen forrásnak is tulajdonítják a segítséget, az számunkra is elérhető. Nem kérdőjeleztük meg azt az „őrültséget”, mely a velünk megosztott múltbeli függőségi történeteikből áradt, hiszen ezannyira világos volt. S ha összehasonlítottuk az ő megváltozott életminőségüket a mi függőség elleni harcainkkal és dilemmáinkkal, abban sem kételkedhettünk, hogy valamiféle megváltás részesei lehettek.

A gyógyuló szex- és szerelemfüggőkkel való kapcsolat napi józanságunk megtartásában is gyakorlati segítséget jelentett. Javaslatokat kaptunk a függőségi helyzetek elkerülésére, és már pusztán az, hogy egy hozzáértőnek elmagyaráztuk az éppen aktuális kísértéseket és helyzeteket, segített abban, hogy őszinték legyünk önmagunkhoz. Ahogy rájöttünk, hogy milyen nagy segítség ez a támogatói hálózat, felismertük, hogy nincs szükség semmilyen konkrét istenre vagy istenhitre. Maga a hitigénye egy határozott reményként teljesült, azzal az érzéssel, hogy lehetséges a spirituális útmutatás, ahogy azt az előttünk járó S.L.A.A. tagok tapasztalatai már megmutatták.

Az igénytől a remény felé elmozduló hozzáállásunk egy másik alapvető fordulópontot jelentett a gyógyulásunkban. Lefektettük a hit megszerzésének első alapkövét. Láttuk, hogy lehetséges számunkra a megvonás fájdalmát átvészelni a régi viselkedésformákhoz való visszatérés nélkül, és megsejtettük, hogy az ennek megtételéhez szükséges Erőt önmagunkon kívülről kapjuk. Eljött hát az idő, hogy átgondoljuk, mi módon tudnánk ezt a hitet gyakorlati, működő elemmé alakítani. Ekkor kezdtük fontolóra venni, hogy mit is jelent életünkben a 3. lépés.

3. lépés
Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.

A helyzet nagyjából a következő volt: ha személyiségünknek ennyire alapvető része a szex- és szerelemfüggőség – ha nagyon rég kialakult és ez formálta-torzította sok személyiségjegyünket, a kapcsolatainkat és értékrendszerünket –, akkor el kellett gondolkoznunk azon, hogy az önmagunkról alkotott korábbi elképzeléseink esetleg tévesek és alapvetően hibásak. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy a gyakorlat szintjén minden önmagunkról való tudásunk téves lett volna. De ha igazán meg akartunk változni és egészséges, új életet szerettünk volna kezdeni, akkor ezt a kérdést legalább elvont szinten fel kellett tennünk. Igen, el kellett fogadnunk annak alehetőségét, hogy részben vagy egészben téves elképzeléseink vannak.

Hogy a „csordultig tele pohár” bibliai hasonlatával éljünk, olyan poharak voltunk, melyekben túlcsordult a megszállottság – a szűkölködő sóvárgás, a nemi és a szerelmi vágy. A 3. lépés mint spirituális gyakorlat azt sugallta, hogy borítsuk ki poharunkat és öntsük ki belőle a betegséget. Tudtuk, hogy ha ezt megtesszük, akkor külső segítség nélkül képtelenek leszünk újra megtölteni, mivel már meggyőződtünk róla, hogy minden ilyen irányú, magányos kísérletünk elkerülhetetlenül magára fogja ölteni személyiségünk megszállott, kényszeres jellegzetességeit. Saját függő hajlamainkat nem tudtuk kicselezni. Az ellenség MI magunk voltunk.

Beláttuk, hogy belőlünk csak úgy lehet megváltott, nem függő élettel teli pohár, ha az „újratöltést” – melynek szükségességét elfogadtuk – egy nálunk hatalmasabb Erő végzi el. Ez az Erő – akár férfi, női vagy semleges princípium, akár több Erő egyszerre – majd az Ő saját idejében megteszi ezt, azáltala megszabott dolgok rendjéhez igazodva, nem a miénkhez.

Vajon milyen lesz majd az életünk – töprengtünk rajta –, ha valóban kiürítjük betegségünk poharát, de nem a magunk erejéből töltjük meg újra, hanem engedjük, hogy ezt az isteni Kegyelem végezze el? Egyszerűen nem tudhattuk a választ. Garanciák nem voltak. Csak azt tudtuk, hogy nem akarunk újra visszatérni az aktív szex- és szerelemfüggőségünkhöz.Annak az állapotnak a biztos reménytelensége, amibe visszaeshetnénk, arra késztetett bennünket, hogy előrelépjünk az ismeretlenbe. Garanciák nélkül, nagyon sok szorongással, de legalább a hit bizonyos elemeinek birtokában végül beláttuk, hogy ha mi magunk képtelenek vagyunk gyógymódot találni szex- és szerelemfüggőségünkre, akkor jobb, ha „akaratunkat és életünket” a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk, még akkor is, ha nem tudjuk, mi lesz a végeredmény. Elhatároztuk, hogy megtesszük ezt, bármilyen elvontnak is tűnt az ötlet.

Az elhatározáson már túl voltunk, így a kérdés csak az volt, hogy ezt az új kapcsolatot hogyan alakítsuk ki Istennel. A válasz, mint minden jó válasz, egyszerű volt. Már egy ideje egyre inkább távol tartottuk magunkat függőségi kalandjainktól és epizódjainktól. E viselkedésünkben beállt külső változáshoz még hozzáadtuk az imát. Mindennap azzal kezdtük a reggelt, hogy a saját felfogásunk szerinti Istentől azt kértük, hogy azon a napon szabadítson meg bennünket a függő viselkedésünktől. És azt is kértük, hogy Isten segítsen bennünket abban a hatalmas vállalkozásban, amibe belefogtunk, abban, hogy korábbi függőség tépázta énünk meghaljon és megváltott, szilárd személyiségünk megszülessen. És ha sikerült a nap végére függőségi vágykiélés nélkül elérnünk, megköszöntük Istennek – bármit is értettünk e szón –, hogy segített újabb huszonnégy órára megszabadulni szex- és szerelemfüggésünk „legjellemzőbb” megnyilvánulásától.

Hogy kezelhessük a kihívó vagy veszélyeket rejtő szituációkat, a hagyományos Lelki béke imát is beépítettük napjainkba:

Istenem, adj nekem lelki békét, hogy elfogadjam, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak, azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget. A te akaratod legyen meg, nem az enyém.

(Twelve Steps and Twelve Traditions [Tizenkét lépés és Tizenkét hagyomány], A. A. World Services, Inc., New York, 1980.)

Ahogy a hátralévő „lépésekre” tekintettünk, láttuk, hogy azok a 3. lépés elvére épülnek. Beteges viselkedésünk pohara kiürül majd, mi pedig – amennyire csak tőlünk telik – megtisztíthatjuk, hogy Isten Kegyelme újratölthesse, mégpedig Isten terve, nem a mi tervünk szerint.

A „döntést” meghoztuk, s most a napi ima elmondásával megpróbáltuk kitárni életünket a saját felfogásunk szerinti Istennek. De mindabból, ami később bekövetkezett, sok minden elérhetetlennek és vágyálomszerűnek tűnt. Olykor még mindig hosszas megszállott fantáziálások gyötörtek bennünket, vagy szerelmi kalandok, románcok és a szexben való feloldódás után sóvárogtunk. Ezeket előidézhette egy véletlen találkozás egy korábbi szeretőnkkel, akihez függőségi viszony fűzött bennünket. Az ilyen találkozások rejtélyesnek, szinte kísértetiesnek tűntek, hiszen éppen akkor történtek meg, amikor a legsebezhetőbbek voltunk. Olykor meg azt képzeltük, hogy rengeteg ember van a világon, aki mit sem sejt a „szex- és szerelemfüggőségről”, s aki ezért könnyedén és önfeledten belevetheti magát az élvezetekbe. Vagy vágyakozva, minden szörnyű tapasztalatot elfelejtve gondolunk vissza a „régi szép időkre”, egy korábbi függőségi kapcsolatra vagy házasságra.

Milyen tisztátalan gondolatokat szültek bennünk az efféle ábrándozások! Milyen elveszettek voltunk! Amikor egy ilyen köd ránk telepedett, a megkezdett folyamat minden képe elhomályosult. Elfelejtve, hogy egy ideje mennyivel jobban érezzük magunkat, korábbi tudatlanságunkra vágytunk. Mégis rá kellett jönnünk, hogy ha a ráébredés kapuja egyszer kitárult, azt már nem lehet visszacsukni. Időnként láttuk, sőt még éreztük is egy-egy felvillanását annak, milyen is lehet egy egészséges élet. Tudtuk, hogy az út kinyílt előttünk: annak a lelki, mentális és érzelmi egészségnek, mely felé – még ha ellenérzésekkel is, de – elindultunk, nincs felső határa.

Az ilyen ködöket leggyakrabban az tudta eloszlatni, ha önmagunkkal kapcsolatban egy-egy új felismerésre jutottunk valamelyik S.L.A.A.-gyűlésen, az önvizsgálat magányában, esetleg egy álomban. Ezek a felismerések úgy tűnt, közvetlenül abból eredtek, hogy energiánkat nem pazaroltuk a függőség kiélésére, még akkor sem, ha komoly kísértéseknek voltunk kitéve. Így lassacskán önmagunkkal is egyre mélyebb kapcsolatba kerültünk. Olykor ezek a „megváltó” felismerések szinte jutalomnak tűntek a józanságunkhoz való ragaszkodásunkért, s ha kitekintettünk ezekből az „oázisokból”, hálásak voltunk, hogy függőségünket nem éltük ki újra.

 A felépülésnek ebben a szakaszában arra jutottunk, hogy az érzelmi energia nagy része, melyet korábban függőségünk használt el, most jelentőségteljes emlékekben és érzésekben mutatkozik meg. Egyre több és több minden derült ki vagy vált világosabbá múltbeli szex- és szerelemfüggőségünkkel kapcsolatban. Voltak köztünk, akik naplót vagy „álomnaplót” vezettek, esetleg tanácsadásra vagy pszichoterápiára jártak. Azt vettük észre, hogy szinte önmagunk ellenére kezdünk a 4. lépés szellemiségének megfelelően élni.

4. lépés

Félelem nélkül mélyreható erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.

Amikor először hallottuk az „erkölcsi leltár” kifejezést, rémülten hátrahőköltünk, mert egy ilyen feladat túlságosan nehéznek és felzaklatónak tűnt. A legnagyobb meglepetésünkre azonban azt tapasztaltuk, hogy elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor félelem nélkül közelíthettük meg ezt a feladatot, mert már túl voltunk a 3. lépésen. Ahogy átadtuk magunkata saját felfogásunk szerinti Istennek, észrevettük, hogy „ösztönös megérzéseink” támadnak: „ne menj ide”, „hívd fel ezt a barátod”, „menj inkább oda”, és így tovább. Egyre inkább kezdtünk megbízni ebben az útmutatásban, mert segített eltávolodnunk régi függő viselkedésformáinktól. Ha Isten segített nekünk „külső” életünk irányításában, akkor könnyebben foghattunk hozzá a belső romhalmaz eltakarításához – az isteni útmutatásban belső utunk terén is megbíztunk.

De hogyan is valósítottuk meg ezt a leltározást? Közös tapasztalatunk azt mutatta, hogy ezt még két ember sem csinálta pontosan ugyanúgy; nem volt tehát egyetlen, kizárólagos „helyes út”. Nem arról volt szó, hogy egy lelkünkön könnyítő vallomást, egy konkrét hibalistát vagy élettörténetet írjunk. Inkább arra volt szükségünk, hogy amennyire csak lehet, félelem, gőg és kételkedés nélkül eljussunk önmagunk valódi megértéséhez. Olyan biztos alapot kellett találnunk, ahonnan illúziók nélkül felbecsülhettük, hogy kik is vagyunk a világban, s hogy milyennek mutatjuk magunkat mások és önmagunk előtt. Ráadásul látnunk kellett a szerepeink és a másoknak mutatott „imázsunk” mögötti indítékokat, hogy megértsük, milyen „nyereségünk” származott a függőségből.

A leltár megírása legtöbbünknek nagyon sokat segített. Ha feketén-fehéren végigtekintettünk mindazon, amit tettünk, nagyon értékes segítséget kaptunk ahhoz, hogy őszinték és elfogulatlanok legyünk. Azok a tulajdonságok, amelyek segítettek a függőség kialakulásában – a gőg, a sértettség, az önigazolás és a többi hasonló – egyben meg is akadályozták, hogy annak lássuk őket, amik valójában. Ahogy elolvastuk saját verziónkat a korábbi időszak történéseiről, gyakran átláttunk mentegetőzéseinken és mások hibáztatásán; világosan felismertük a lelki betegség előrehaladását és azt, hogy emlékezetünk milyen „készségesen” bagatellizálta saját szerepünket egy-egy kínos bukásban. (Ami a „sorok közt” maradt a leltárunkban, gyakran fontosabb volt, mint maguk a leírtak.)

Ahogy végigtekintettünk jelenlegi és múltbéli életünkön, azt láttuk, hogy szinte minden korábbi tettünk és minden ismeretségünk függőségi szükségleteink szolgálatában állt. Ha a leltárt a különösen problémás kapcsolatokkal kezdtük, hamar észrevehettük a függő viselkedésformákat: életünket a szőkék vagy a sikeres emberek kezébe tettük; olyan embereket kerestünk, akiket meg tudtunk menteni, vagy akik megmenthettek bennünket; úgy öltözködtünk, hogy olyanokat vonzzunk, akikről azt állítottuk, nem is kívánjuk őket; elcsábítottuk azokat, akiknek volt valami hatalma fölöttünk a munkában vagy a barátságban; szóbeli vagy érzelmi durvaságokkal épp akkor üldöztük el családtagjainkat, amikor a leginkább szükségünk lett volna rájuk, és így tovább.

A folyamat olyan volt, mint a hagymapucolás. Egyszerre csak egy réteget fejthettünk le, és gyakran keserű könnyeket hullattunk, ahogy rétegről rétegre haladtunk. Mélyebbre tekintve láthattuk, hogy még azok a kapcsolataink is, melyeket „egészségesnek” vagy „ártalmatlannak” tekintettünk, valójában csak függésünk rejtett kifejeződései voltak. S ha végignéztünk a barátokhoz, a családhoz, a munkatársakhoz stb. fűződő nem szexuális jellegű kapcsolatainkon, gyakran ott is ugyanazokkal az indítékokkal és jellemhibákkal találkoztunk.

Eleinte csak az ismétlődő függőségi viselkedésformákat és eseményeket vettük észre, majd a sötét áramlat mélyén zúgó érzelmeket és indítékokat is felfedeztük. Láthattuk, hogy tisztességtelenségünk hogyan akadályozta meg, hogy észrevegyük betegségünk elhatalmasodását. Korábban nem akartuk észrevenni, mennyi pénzt költöttünk a szex miatt, semmibe vettük a magunkra és másokra leselkedő veszélyeket, nem törődtünk a szexualitás uralta tehetetlenségünk jeleivel, mint ahogy azzal a rengeteg hazugsággal sem, melyekkel ügyeinket lepleznünk kellett. Legnagyobb nehézségünk az én-központúság és az önteltség volt. Csábítóan öltöztünk és viselkedtünk, epekedtünk mások figyelme után, és jócskán kivettük a részünket a szexuális játszmákból. Pénzt költöttünk, hogy jó benyomást keltsünk az emberekben, szavakkal megaláztuk azokat, akiktől nem kaptuk meg a szerintünk megérdemelt figyelmet, sőt, akár még bánthattuk is azokat, akik az utunkba álltak. Hatalmunkat azzal bizonyítottuk, hogy elcsábítottuk barátaink szerelmét vagy házastársát, és haraggal reagáltunk, valahányszor önző igényeinket bármi is keresztezte.

Ahogy önmagunk minden részletre kiterjedő leltárában előrehaladtunk, végre megértettük, miért is voltunk szex- és szerelemfüggők. Ez azonban nem valami elvont lélektani elmélet volt arról, hogy mi „okozta”, hogy ilyenné lettünk, inkább őszinte szembenézés volt azzal, hogy a függőség milyen „nyereségekkel” járt számunkra. Ilyen volt az önsajnálat kényelme, az önigazoló sértettség luxusa vagy a valódi érzelmi kockázatok és a mások iránti felelősségvállalás elkerülése. Korábbi életünk becstelen tettei és helyzetei egy mindent átható kellemetlen érzés tüneteiként tárultak elénk. Nem egyszerűen olyan emberek voltunk, akik valami „rosszat tettek”: a tetteink mi magunk voltunk.

És mégis, miközben rájöttünk, milyen becstelenek és én-központúak voltunk korábban, azt is láttuk, hogy sokszor mások becstelenségének is ki voltunk szolgáltatva. Nem tudatosan választottuk a szex- és szerelemfüggőség útját. Normális, „szabályos” emberi igényeink gyakran kielégületlenek maradtak életünk legkorábbi, döntő szakaszaiban. Felismertük, hogy ezért alakult ki bennünk az alapvető magányosság érzés, ami miatt egyúttal féltünk is az egyedülléttől. Ezért aztán, ha a szeretőnk elhagyott bennünket, bűntudatot ébresztettünk benne, vagy egyszerűen lefeküdtünk egy idegennel. Az a félelem, hogy bennünket nem lehet igazán szeretni, vagy hogy nem szolgáltunk rá erre a szeretetre, oda vezetett, hogy túlzó áldozatokat hoztunk szüleinkért vagy szerelmeinkért, hogy mindenkivel flörtöltünk, hogy bizonyítsuk, milyen vonzóak vagyunk, és hogy hazudjunk, hogy másokban jó benyomást keltsünk. Féltünk a fájdalomtól és az elköteleződéstől, s ez olyan emberekkel hozott össze bennünket, akiket nem is szerettünk, esetleg pusztító vagy üres kapcsolatokba ragadtunk bele. Ahogy végighaladtunk a 4. lépésen, rájöttünk, hogy a gőg és az akaratosság lefedte bennünk a magányos és félős kisgyermek vágyait, s ez az űr sírva követelte, hogy töltsék be. Mindezt nem akartuk, de nem is tudtuk irányítani. E felismerés volt az együttérzés kezdete, az önmagunknak való megbocsátás első felvillanása.

Érezni kezdtük, hogy a belső feszültségtől meg kell szabadulnunk, de nem úgy, hogy „átszexualizáljuk”, ennyit már megtudtunk magunkról. Ekkor készen álltunk az 5. lépésre.

5. lépés

Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársunknak hibáink valódi természetét.

Sokan közülünk felismerték a szex- és szerelemfüggőség egyik jellemzőjét, azt, hogy életünket gondosan elkülönített, titkosan és bizalmasan kezelt rekeszekre osztottuk. Ez így volt, tekintet nélkül arra, hogy promiszkuitívak voltunk-e, hogy egyidejűleg több emberhez fűzött-e romantikus vagy érzelmi kötelék, vagy hogy csak egyetlen embertől függtünk-e. Valójában még büszkék is voltunk arra a képességünkre, hogy megőrizzük a titkokat, hogy jól tudunk „falból” magyarázkodni, hogy érzelmeinket ügyesen leplezzük és mindent megoldunk magunk. Ez a bátor, magányos stratégia egy fontos haszonnal járt számunkra. Ha képesek voltunk lelepleződés nélkül kézben tartanai egy titkolt viszony szálait, vagy ha el tudtuk rejteni igazi érzéseinket az elől, akitől függtünk, akkor látszólag soha nem kellett szembenéznünk tetteink következményeivel. Akár még le is tagadhattuk magunk előtt, hogy létezik olyasmi, mint „következmény”. Milyen hatalmas ösztönzés volt ez arra, hogy zártak maradjunk és igazi énünket sohase fedjük fel senki előtt!

De ahogy folytattuk a „magányos farkas” életét, érzelmi és lelki megrekedés következett be, mert élményeinket és érzelmeinket nem tudtuk konstruktív módon felhasználni. Belső életünk inkább szemétpréselésre, mintsem újrahasznosításra emlékeztetett. Saját mocsarunk elnyelt bennünket.

Az 5. lépés révén azonban lassan engedtük, hogy az életünk megnyíljon. A hosszan tartó 4. lépés során elég nehezen nyíltunk meg önmagunk számára. Ha azonban nem léptünk volna tovább, és nem osztottuk volna meg mással az önmagunkkal kapcsolatos felfedezéseinket, akkor józanságunk igazi veszélybe kerülhetett volna. Semmi értelme tisztában lenni tehetetlenségünkkel és arra törekedni, hogy függő viselkedésformák nélkül tarthassuk kézben életünket, ha pusztán magányos újjáépítéssel próbálkozunk. A magány és az elszigeteltség, mely egyszerre volt e betegség gyökere és gyümölcse, addig nem szűnhetett meg, míg ki nem békültünk Istennel és a többi emberi lénnyel.

Mint a teljességhez vezető út minden szakaszában, itt is vállalnunk kellett a kockázatot. A „lépések” során, melyek most már kezdtek életünk részéve válni, legalább egy kissé megtanultunk hinni Istenben. Tisztában lettünk azzal, hogy a saját felfogásunk szerinti Isten mindvégig tudta, mit teszünk, és úgy tűnt, ennek ellenére törődött velünk. Most meg kellett kockáztatnunk, hogy ezeket az önmagunkkal kapcsolatos szörnyű igazságokat felfedjük egy másik emberi lény előtt, s hogy szembenézzünk azoknak a bajoknak a konkrét természetével, melyek szégyennel, bűntudattal és lelkiismeret-furdalással töltöttek el bennünket. Annak ellenére, hogy ez a jövőkép meglehetősen ijesztő volt, meg kellett ezt tennünk, ha őszintén és mélyen elköteleztük magunkat amellett, hogy elfordulunk múltbeli függő viselkedésmódunktól és a mögötte rejlő mozgatórugóktól.

De hogyan válasszuk ki azt a személyt, akivel végigcsinálhatjuk ezt a „lépést”?  Voltak, akik úgy érezték, számukra sokkal kényelmesebb, ha leltárukat apróbb részletekben, több emberrel osztják meg, a legtöbben mégis azt igényeltük, hogy egyetlen ember legyen az, aki előtt első leltárunk során teljesen őszinték leszünk. Közülünk túl sokaknak voltak olyan függő viselkedésformái, melyekhez hozzátartozott, hogy egyes emberekkel mindig csak részben legyünk őszinték. Ha teljes őszinteségre épülő kapcsolatot alakítottunk ki akárcsak egyetlen emberi lénnyel, azzal már nagy lépést tettünk az alázat felé. S ami még fontosabb, ki tudtunk törni szörnyű elszigetelődésünkből, amely korábban megakadályozott bennünket abban, hogy megkapjuk, ami után annyira vágyódtunk: a feltétel nélküli szeretetet és azt, hogy olyannak fogadjanak el bennünket, amilyenek valójában vagyunk, minden jóval és rosszal együtt.

Ez a bizalmas társ lehetett egy tapasztaltabb S.L.A.A.-tag, de úgy is dönthettünk, hogy egy terapeutával vagy egy egyházi személlyel beszélünk. Az volt a legfontosabb, hogy akit választottunk, az teljesen bizalmasan kezelje, amit mondunk neki, és megértse, hogy nem vezekelni vagy erkölcsi ítéletet hallgatni jöttünk. Ennek a személynek mélyrehatóan ismernie kellett az emberi természetet, és tudnia kellett kiegyensúlyozottan irányítani mind szexuális, mind érzelmi-romantikus életét.

Két dologra kellett vigyáznunk. A vallomások intim viszonyt hoznak létre, az egészséges intimitás pedig fontos lépés teljessé válásunk felé. Ugyanakkor mindig elővigyázatosnak kellett lennünk az érzelmi játszmákkal szemben. Olyasvalakit kellett keresnünk, akiben nem alakulhatott ki problematikus vonzalom irántunk, vagyis nem lehetett korábbi, ill. lehetséges szerető vagy partner. Emellett az is megkísértett bennünket, hogy azok megbocsátását keressük, akiket megbántottunk, amikor őket tettük saját 5. lépésünk befogadóivá, bár e „lépés” bevallott vagy rejtett közvetlen célja nem a jóvátétel volt.

Arra is vigyáznunk kellett, hogy az 5. lépést ne tévesszük össze egy olyan „korhatáros” történettel, mely életünk minden mocskos eseményét felsorolja, és hogy ne a bajok „okát” akarjuk feltárni, mint ahogy a legtöbb terápiában teszik. S bár nem habozhattunk, hogy elmeséljünk-e minden fontos részletet, valójában belső indítékainkat és a kicsikart „nyereségeket” kellett feltárnunk. Nem az volt a legjobb megoldás, ha magunkat hibáztattuk korábbi tapasztalatainkért vagy szex- és szerelemfüggő viselkedésünkért, némi személyes felelősséget azért mégis bekellett ismernünk. Valódi indítékainkat nem rejthettük el a megszépítő racionalizálás vagy a vád maszkja mögé.

Mivel életünket éveken át mereven „bezártuk”, az az új tapasztalat, hogy teljesen őszintén feltárjuk magunkat egy másik ember előtt, néha akár még fizikai fájdalmat is okozhatott. Aki migrénre volt hajlamos, az fejfájást kapott, mások valódi fizikai kimerültségre panaszkodtak vagy hányingert kaptak az erőfeszítéstől. Hiszen az ilyen önfeltárulkozás annyiranem volt jellemző ránk! Néhányunknál a pozitív hatások – melyeket végül mindannyian megtapasztaltunk – szinte azonnal jelentkeztek. E kevesek számára az önmaguk által magukra szabott kényszerzubbony első feltépése nemcsak megkönnyebbüléshez, de érzelmi felszabaduláshoz is vezetett. Függetlenül attól, hogyan reagáltunk önmagunk első, teljes „megnyitására” egy másik emberi lény előtt, egy idő utánmindannyian úgy éreztük, hogy gyógyulásunk egy újabb szakaszába jutottunk. Az emberi faj részeként közös sebezhetőségünk lett a tagsági kártyánk ahhoz, hogy a többiek feltétel nélkül elfogadjanak bennünket. Soha többé nem kellett már zárt és „rekeszekre osztott” életet élnünk.

 Immár hosszú utat tettünk meg új ösvényünkön. A függő viselkedés megszüntetése elvezetett bennünket addig, hogy kísérletet tegyünk a hit megszerzésére. Új hitünk védőpajzsa alatt szigorú szemmel figyeltük önmagunkat, s e folyamat során felfedeztünk néhány olyan függő viselkedésformát, ami akaratunk ellenére megmaradt bennünk. Egy másik felvállalt és túlélt kockázat az volt, hogy önmagunk felfedezésének magával ragadó izgalmát megosztottuk egy másik személlyel.

Most azonban egy új probléma jelentkezett. Világossá vált előttünk, hogy miközben rálátásunk lett önmagunkra, és elfogadtuk az isteni útmutatást, életünk több területén is önpusztító vagy „öngáncsoló” módon élünk, ráadásul gyakran éppen azokon a területeken, melyek a leltárunkban is problémaként merültek fel. Nem volt kétséges: óriási volt az eltérés aközött, amiről felismertünk, hogy hasznos lenne az életünkben és aközött, ahogyan még a valóságban éltünk.

Természetesen reménykedtünk, hogy problémáink és jellemhibáink a leltárkészítés és a más előtti feltárulkozás eredményeként el fognak tűnni. „Régi barátaink” egyike-másika azonban annak ellenére, hogy kritikus szemmel néztük őket, továbbra is velünk maradt, s ez elbátortalanított bennünket. Zavarba ejtő volt rájönni arra, hogy jellemhibáink tudatosulása-beismerése még korántsem jelentette megszűnésüket. Ez a dilemma vezetett el bennünket a 6. lépéshez.

6. lépés
Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten megszabadítson bennünket mindezektől a jellemhibáktól.

A 2. és 3. lépésben még csak elvont elképzelés volt, hogy egész identitásunkat átadjuk a szükséges változtatás folyamatának. Most azonban szembe kellett néznünk azzal, hogy ez mit is jelent a valóságban. Azt, hogy önszántunkból megszabaduljunk a 4. lépés során felfedezett fogyatékosságainktól, sokkal könnyebb volt elgondolni, mint megvalósítani. De mi állt hajlandóságunk útjába?

Az egyik probléma az volt, hogy túl könnyen éreztük úgy, hogy ismét „depriváltak” vagyunk. Hát mégsem adtunk fel eleget, amikor „legjellemzőbb” függő viselkedésünk minden formájával szakítottunk? Lehet, hogy igazi bajunk nem is az aktív függőség volt, s most, immár józanon, talán nincs jogunk lazítani és „emberinek lenni”? Nincs jogunk bűntudat nélkül folytatni az életet? Hát nem voltunk sokkal inkább „rendben”, mint a legtöbb ember, akit magunk körül láttunk? Vagy tökéletesnek kell lennünk ahhoz, hogy elfogadjanak bennünket? És egyébként is, ki akart szent lenni?

Ezt a hozzáállást ugyan elég könnyen meg tudtuk indokolni; ennek ellenére gyógyulásunk nagyon kritikus pontjára érkeztünk. Az első öt lépésben fokozatosan eltávolodtunk az aktív betegségtől, most pedig eljött az ideje, hogy megtegyük az első tényleges lépést az újjáépítés felé. Az talán igaz lehetett, hogy nem mindannyiunknak volt szüksége a teljes újjáalakításra, az viszont igazvolt , hogy nem bízhattuk magunkra e folyamat irányítását, hiszen ezt nem lehetett kizárólag saját akaratunkra építeni. Zavaros, gyakran rejtett indítékaink a másokban is meglevő, ártalmatlan tulajdonságokat túlságosan könnyen tehették visszatérő függésünk forrásává.

Ismét az alázattal kellett megküzdenünk. Komoly hiba lett volna minden problémánkat kizárólag a függőségnek tulajdonítani, hiszen jellemhibáink átszőtték életünk minden területét. Még nem jött el a lazítás ideje, mert továbbra is ébernek kellett maradnunk mind a folytonos szexuális és romantikus kísértésekkel, mind a „tökéletes románc” illúziójával szemben. Amikor készen álltunk a jellemhibáinktól való megszabadulásra, elhatároztuk, hogy megválunk énünk azon részétől, amely képes volt a „maszkírozásra”, vagyis azoktól az eszközöktől, melyekkel korábban szeretőket vonzottunk magunkhoz vagy megtévesztettünk másokat. E jellemhibákkal való szakítás nemcsak azt jelentette, hogy eldobjuk függőségi, másokat lépre csaló „horgainkat”, de azt is, hogy ettől kezdve kizárólagönmagunkat nyújthatjuk a barátoknak vagy a potenciális társaknak. Mivel függők voltunk, a legtöbbünkből hiányzott a biztonságérzet, és tele voltunk kisebbrendűségi érzéssel. Megrémültünk attól, hogy ha levesszük a „maszkot”, megszabadulva az ezt létrehozó és fenntartó jellemhibáktól, akkor majd megvetéssel néznek ránk, és már soha senkit nem találunk majd, aki újra „szeretni fog” bennünket.

A másik probléma az volt, hogy függőségünk miatt hozzászoktunk a fájdalomhoz. A fájdalom többnyire meghatározó jellemzője volt romantikus „kalandjainknak”, sőt, több szexuális tevékenységünknek is. A fájdalmat néhányan egyenesen a szeretettel azonosítottuk, így a szeretet hiányában legalább a fájdalom jelenléte nyújtott számunkra vigaszt. De most, immár kijózanodva, túl a megadáson, a megvonáson és a leltáron, mi az, ami önmagunkból még megmaradt? Nem tarthatjuk meg magunknak legalább a fájdalmunkat? Ha megszabadulunk minden jellemhibánktól (fájdalmaink forrásától), akkor vajon mi marad belőlünk? Hát semmi beleszólásunk sincs abba, hogy kik is legyünk? Ilyen beteges gondolataink voltak.

A még mindig annyira hozzánk tartozó régi érzelmi megszokások olyan sok apró előnnyel jártak, hogy nehéz volt feladni őket. Sokan közülünk, akik korai éveinkben magunk is az érzelmi magárahagyatottság áldozatai voltunk, megtanultuk, hogy a túléléshez szükséges ösztönző erőt a gyűlöletből, a haragból és a sértettségből merítsük, és így tartsuk magunktól távol a fájdalmat és a félelmet. Most azonban felfedeztük, hogy a bizalmatlanság és az elszigetelődés monoton stratégiájával megnyomorítottuk magunkat minden kapcsolatunkban, függetlenül attól, hogy ezekben eredendően volt-e ellenségesség vagy sem. Szélsőséges esetekben képtelenek voltunk bízni valakiben vagy igazi bensőséges viszonyt kialakítani valakivel, még azokkal sem, akik gyógyulási folyamatunk alatt nagyon is készek voltak bízni bennünk és dolgozni a partnerségért.

 Mégis úgy tűnt, nem vagyunk képesek viszonozni ezt, mert gyakran beleütközött belső gátjainkba, melyek elhárították az őszinte bizalom és törődés közeledési kísérleteit. Fájdalmas volt e gátak felismerése, különösen azért, mert ekkor már tudtuk, hogyakarjuk a bizalmat és vállaljuk annak kockázatát, hogy megosszuk magunkat másokkal. Ez annál fájdalmasabb volt, mivel azt is tudtuk, hogy e gátak bennünk vannak, de fogalmunk sem volt arról, hogyan lehetne lerombolni őket. E belső gátak bénítóan hatottak ránk, s ennek végső oka az attól való félelem volt, hogy valaki, akit közel engedünk magunkhoz, érzelmileg „legyalul” bennünket, és végül menthetetlenül magányosak maradunk.

Mivel továbbra is együtt kellett élnünk saját magunkkal, jellemhibáink egyre kényelmetlenebbé váltak, és egyre nehezebben viseltük el őket. A harag váratlanul tört ránk és gyilkos indulattá sűrűsödött, vagy szélsőséges érzelmi hullámok sodortak bennünket kétségbeesésbe, öngyilkossági fantáziákba vagy depresszióba, letörve akaratunkat és a jövőbe vetett reményünket. Kezdtünk rájönni, milyen hamis az a gondolat, hogy bűntudattól mentesen élhetünk, csak azért, mert mindent, amit tettünk, ráfogtunk a szex- és szerelemfüggőségünkre. Megláttuk a „nem akarunk tökéletesnek lenni” kijelentés álszerénysége mögötti spirituális csődöt. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem nekünk kell pontosan meghatározni, mi az, amit Isten megtehet, és mi az, amit nem tehet meg velünk.

Jellemhibáink és a felszín mögött meghúzódó problémáink iránt kezdett megváltozni a hozzáállásunk. „Új látásmódunk” birtokában felismertük, milyen komoly következményei lehettek mások életében annak, ha nem tudtak önszántukból megbirkózni ezekkel a nehézségekkel. Egyre érettebbé válva észrevettük, hogy csak akkor van esélyünk egészséges emberi kapcsolatokra, ha felsőbbrendű emberek helyett emberek maradunk. Lassan megértettük, hogy a szex- és szerelemfüggés kívülről nézve tettek sorából álló betegség,belülről megtapasztalva azonban valójában erkölcsi és etikai értékek kiforgatásából áll. Most már tisztán láttuk betegségünk spirituális dimenzióit.

Egy konkrét függőség részleges feladásától elmozdultunk tehát egy élethosszig tartó folyamat felé, mely finomítja majd azokat a belső tulajdonságainkat, melyekkel hozzájárulunk az élethez. E szemléletmód váltás mögött az állt, hogy egyre növekvő bizalommal fordultunk a saját felfogásunk szerinti Isten felé. Csakugyan úgy tűnt, mintha egy újabb meghívást kaptunk volna, hogy elmélyíthessük Istennel való kapcsolatunkat. Ehhez elég volt megtennünk az előkészületeket és nyitottan várnunk a végeredményt. Bíztunk abban, hogy Isten kegyelme révén megszabadulunk majd régi önmagunk terhétől. Alázatosságunkban megértettük, hogy csak azt kérik tőlünk, hogy ne álljunk Isten útjába, hogy közreműködésünkkel elvégezhesse munkáját életünkben.

7. lépés

Alázatosan kértük őt hiányosságaink felszámolására.

Az alázatosság természete – amely valaha olyan megfoghatatlannak, bonyolultnak és nemkívánatosnak tűnt a szemünkben – mostanra tiszta és világos lett. Már nem tévesztettük össze a megalázással, a kellemetlen igazságok ránk erőltetésével. Rájöttünk, hogy harcunk a jellemhibákkal és a mögöttes ellentmondásokkal olyan tűzpróba volt, melyben Istennel való kapcsolatunk csak tovább mélyült. Sok minden, amiről azt gondoltuk, mi vagyunk, s melyekről azt hittük, lehetetlenség nélkülük élni, egyszerűen elpárolgott. Ahogy ez világossá vált számunkra, a hozzáállásunk teljesen megváltozott. Mély vágyat éreztünk, hogy életünk minden terén megtapasztaljuk Isten akaratát,csak úgy önmagáért és nem valami meghatározott, önmagunk elé kitűzött cél érdekében. Olyan edényekké váltunk, amelyek egyre jobban megfelelnek Isten céljainak. Képességünk, hogy életünkben elégedettséget érezzünk, közvetlenül összekapcsolódott azzal, hogy jobban elérhetővé váltunk Isten akarata számára.

Noha nagy utat tettünk meg a gyógyulásunkban, a maga erejére utalt akaratunk révén még képtelenek voltunk életünket pozitív módon alakítani. Önmagunk reális, igaz megítélését, ha nem is hálásan, de legalább már küzdelem nélkül el tudtuk fogadni. Az igazság elfogadása és a hajlandóság, hogy engedjük, hogy egy külső Erő folytassa mindazt, amit mi magunk képtelenek voltunk megtenni magunkért,maga volt az alázat.

Azzal, hogy naponta arra kértük Istent, távolítsa el az életünk minden területén nagyon is nyilvánvaló hiányosságainkat, elkezdtük edzeni addig nagyon is ernyedt spirituális izmainkat. E fogyatékosságokkal együtt, melyek annyi szélsőséges következménnyel jártak életünkben, könnyebb volt elfogadni Isten segítségét. Sokkal nehezebb volt azonban megbirkózni azokkal a függő viselkedésmódokkal, melyek rövidtávon még mindig „nyereséget” hoztak számunkra, még akkor is, ha esetleg hosszú távon elveszíthettük miattuk lelki nyugalmunkat.

Ahogy mindez egyre határozottabb formában tudatosult bennünk, néha nehezteltünk Istenre. Végül is már elértük azt, ami korábban teljes lehetetlenségnek látszott – megszabadultunk szex- és szerelemfüggőségünk kiélésétől –, ugyanakkor a siker ellenére úgy éreztük, mintha megoldatlan konfliktusainkkal és hibáinkkal együtt egy horgon vergődnénk. Ha volt is bennünk ellenérzés Isten iránt, rájöttünk, hogy mégis ez az Erő volt az egyetlen erő, amiben bízni tudtunk, s hogy mindent összevetve a mi oldalunkon áll. De még a mély elbátortalanodás, a csalódás és pesszimizmus közepette is tudtuk, hogy a pozitív végeredmény szempontjából Istenen kívül nincs más lehetőségünk. Nem számított, hogy naponta hányszor vallott kudarcot az a szándékunk, hogy NE egy-egy fogyatékosságunk jegyében cselekedjünk, nem volt más választásunk, mint előrehaladni. Akár tetszett, akár nem, most már mindenképpen Istenhez tartoztunk.

Idővel szélesebb perspektívából tekinthettünk nehéz helyzetünkre. Arra számítottunk, hogy Isten majd kisepri jellemhibáinkat egy oldalkijáraton anélkül, hogy nekünk igazán szembe kellene néznünk velük. Abban reménykedtünk, hogy ezek csak amolyan felszíni hibák, melyeket könnyen és fájdalommentesen el lehet távolítani. De csak ekkor kezdtük érezni azt, hogy Isten valóban egy nagy „jóváhagyó”. Ahelyett, hogy csak leakasztana bennünket a horogról úgy, hogy nekünk épp csak egy kis erőfeszítést kell tennünk, e nálunk hatalmasabb Erő tőlünk is aktív részvételt követelt.

Isten láthatóan nem úgy viszonyult hozzánk, mint egy szülő a gyámoltalan gyerekéhez, aki folyton valami nehéz helyzetbe kerül. Úgy tűnt, mintha Isten valamiféle partneri viszonyra törekedne. Talán azt várta el tőlünk, hogy kifejlesszük valamennyi emberi képességünket, beleértve a hozzájárulást és az együttműködést, ahelyett, hogy passzívan átadjuk magunkat neki, mint valami hatalmas pártfogónak vagy kemény kezű, mindenható diktátornak. De ez a jellemhibáinkról Istennel folytatott új és nyílt kommunikáció már nem abban a képmutató alkudozásban vagy kétségbeesett könyörgésben és követelőzésben nyilvánult meg, mint amire aktív függőségünk idején hajlamosak voltunk. Isten nem tartozott nekünk semmivel, de nem is fogadott el „utasításokat” elvárásainkkal kapcsolatban.

Ez az új partneri kapcsolat Istennel, melyben elfogadtuk azt az útmutatást, hogy spirituális lényünk mely részét kell „edzenünk”, meglepő eredményeket hozott. Kérhettük ugyan azt, hogy eltűnjön egy olyan hiányosságunk, mint pl. a türelmetlenség, de egyszer csak rájöttünk, hogy a türelmet nem is kell gyakorolnunk, ehelyett őszintén be kell ismernünk én-központú akaratosságunkat. Ahogy elkezdtük gyakorolni a mások iránti figyelmességet, azt, hogy igazán csak adjunk, s ezért ne várjunk ellenszolgáltatást vagy jutalmat, a türelmetlenségünk elillant. Az ingerlékenység, melynek elvételét kértük Istentől, egy pillanat alatt eltűnt: hirtelen képesek lettünk megérezni a harag mögött lapuló, védekező félelmet, és vettük a bátorságot, hogy ne félelemből, hanem bizalomból cselekedjünk. Kértük, hogy szabaduljunk meg egy személy iránti vágyódásunktól, vagy valamely „szexuális vadászmezőtől”, és azt tapasztaltuk, hogy megkaptuk a választás lehetőségét. Ha szándékosan elkerültükazokat a helyeket és azokat az embereket, a vágyakozás megszűnt. Bizonytalanságunkat és kisebbrendűségi érzésünket, melyek helyett önbizalmat kértük Istentől, nyíltan beismertük, és mivel elfogadtuk hasonló állapotban levő társaink támogatását és meghallgattuk vallomásaikat, már jobban éreztük magunkat.

Ha kudarcot is vallottunk abban, hogy valamely problémás hiányosságunk terén érdemleges eredményt érjünk el, e kudarc mégis spirituális táplálékként szolgált. Például legtöbbünk uralkodó jellemhibája a maximalizmus és a gőg volt. S ha nem is sikerült nap mint nap legyőzni kicsinyes önzőségünket és krónikus halogatásainkat – távolról sem voltunk „tökéletesek” – , még ebből is azt tanultuk meg, hogyan fogadjuk el a fejlődést a tökéletesség helyett.

Ahogy egyre inkább megtapasztaltuk Istennel való kapcsolatunk mibenlétét, már nem ért meglepetésként bennünket, hogy további „nagytakarításra” van szükségünk. Attól kezdve, hogy feladtuk a szex- és szerelemfüggésünket, és beismertük önmagunkkal szembeni tehetetlenségünket, egyre inkább olyannak kezdtük megismeri magunkat, amilyenek valójában vagyunk, és egyre szorosabb partneri viszonyba léptünk egy Erővel, amely képes a függőségtől megszabadítani és egy új élet felé elvezetni bennünket. Olyan spirituális tulajdonságokat kezdtünk kifejleszteni magunkban, melyekkel soha nem rendelkeztünk vagy aktív függőségünk alatt kihasználatlanul hagytunk. Kéz a kézben, együttműködve új társunkkal, Istennel eljött az ideje annak is, hogy megbékéljünk a többi emberi lénnyel.

8. lépés

Listát készítettünk mindazokról, akiknek valaha kárára voltunk, és hajlandóvá váltunk mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.

A 8. lépésben visszatértünk az önvizsgálat és a „nagytakarítás” 4. lépésben megismert módszereihez. Ezúttal a többi emberhez fűződő viszonyainkkal, a nehezebb és érzelmileg túlfűtött problémákkal foglalkozunk. Listánk gyakran meglehetősen hosszúra sikerült, hiszen ekkorra már rájöttünk, hogy jellemhibáink szinte valamennyi kapcsolatunkra kihatottak. Ezek mindegyikét a gyerekkorunkig visszamenően gondosan megvizsgáltuk.

Mint a többi ember, mi is sok tekintetben az élet áldozatai voltunk. Sokunknak voltak emlékei érzelmi nélkülözésekről vagy fizikai bántalmazásokról, sőt még nemi erőszakról is. Nem sokat számított, hogy ezek az erőszakos tettek minden részletükben igazak voltak-e, vagy csak így éltük meg őket. A lényeg az volt, hogy az ezekhez az eseményekhez kapcsolódó érzelmeink hatalmas gyűlöletté szilárdultak bennünk, melyet visszatartottunk azok miatt, akik rosszul bántak velünk. Ezt a gyűlöletet aztán befelé, önmagunk ellen fordítottuk, önutálatunkat pedig arra használtuk, hogy méltatlannak tartsuk magunkat mások szeretetére, s így hagytuk, hogy ők hagyjanak ott bennünket. Ahogy megvizsgáltuk ezeket a régi kapcsolatokat, egyszerűen nem láttuk, miért is tartoznánk nekik valamiféle elégtétellel.  Hiszen biztosak voltunk abban, hogy egyedül mi sérültünk meg ezekben a kapcsolatokban.

Sok más kapcsolatunkban is nehezen ismertük fel magunkban a „kártevőt”. Tapasztalataink mintha azt sugallták volna, hogy függőségi kapcsolatainkban az igazi erő a többiek oldalán van: „Ők csábítottak el a kocsmákban. Ők csaptak le rám.” „Próbáltam kilépni a kapcsolatból, de ő könyörögte ki, hogy maradjak.” „Ő használt ki engem, ő vette el a pénzemet, és ő okozott fájdalmat nekem.”

A korábban megtett „lépések” azonban lényeges változást hoztak a hozzáállásunkban. A leltárunk segített annak felismerésében, hogy problémáink gyökere én-központú indítékainkban és kontrollálatlan szenvedélyeinkben van. Akár áldozatok, akár tettesek voltunk (a legtöbbünk mindkét szerepet betöltötte), sérült kapcsolatainkat a saját céljainkra használtuk fel, hogy hozzájutassunk a függőségből származó „nyereséghez”. Függetlenül attól, hogy mások mit tettek vagy nem tettek, e kapcsolatokban a mi részünkről rengeteg tisztességtelenség, manipuláció, akaratosság és gőg volt. Rájöttünk, hogy ugyanazokért a tulajdonságokért és tettekért kell megbocsátanunk másoknak, amelyekért mi magunk is megbocsátást keresünk. A saját érdekünkben ajánlatos volt kiterjeszteni az együtt érző megértést azokra, akiket gyűlöltünk azért, hogy mi magunk is megtapasztalhassuk a megbocsátást. A másoknak való megbocsátást nem tehettük attól függővé, hogy vajon magukat „megváltották-e” vagy kijavították-e hibáikat. Azért kellett megbocsátanunk nekik, mert akárcsak mi magunk, ők is betegek és sérültek voltak, és nyilván nem saját akaratukból lettek ilyenné.

A gond most az volt, hogy meg kellett vizsgálnunk, mi milyen kárt okoztunk másoknak, és meg kellett találnunk a jóvátétel módját. Nem arra volt szükségünk, hogy önszántunkból egyszerűen csak bocsánatot kérjünk, hanem igazán képessé kellett válnunk arra, hogy meglássuk, hogyan is ártottunk másoknak, s hogy hogyan tudnánk ezt helyrehozni. Enyhén szólva ijesztő volt belegondolni, hogy elmenjünk azokhoz, akik valaha megaláztak bennünket, vagy hogy beismerjük saját szégyenletes tetteinket azok előtt, akik elszenvedték ezek következményeit. De még ha nem is láttuk, hogyan lesz majd bátorságunk végrehajtani ezeket a jóvátételeket, előrelépésünk érdekében nagyon fontos volt legalább a hajlandóságig eljutni. Ha a félelem és a gőg megakadályozta, hogy megtegyük ezt a spirituális utazásunkban fontos lépést, akkor talán úgy kell majd áthaladnunk életünkön, hogy folyton igyekeznünk kell elkerülni azokat, akikkel korábban kölcsönösen pusztító kapcsolatban álltunk. Megéreztük, hogy eljövendő kapcsolatainkban alig lesz választási lehetőségünk, ha nem akarjuk felvállalni a teljes felelősséget azért a szerepért, amit múltbeli pusztító kapcsolatainkban betöltöttünk.

Felhagytunk azzal, hogy csak a bennünket ért bántalmakon rágódjunk. Bár nagyon is emberi dolog volt az igazság és a méltányosság követelése – hogy „kvittek” legyünk a világgal, nem pedig erőszaktevők vagy áldozatok –, a gyakorlatban mégis inkább arra figyeltünk, hogy szerintünk mivel tartoznak nekünk, és nem arra, hogy mi mivel tartozunk másoknak. Fontos volt, hogy szakítsunk az „érzelmi könyvelő” hozzáállásával, hogy ne akarjuk „kiegyenlíteni a számlát”. Bármekkora károkat is szenvedtünk, nem változtathatunk meg egy másik embert; csak azokat a problémákat tudtuk kezelni, melyek irányítása hatáskörünkön belül volt. ALelki béke imája nagy jelentőséget kapott, mivel újra meg újra kértük, hogy higgadtan fogadjuk el azokat az embereket és történéseket, akiket-amelyeket nem tudunk megváltoztatni, viszont legyen bátorságunk változtatni azon, amin tudnunk – a Kegyelem és a jószerencse révén, önmagunkon.

Amikor a „tartozik nekünk” rovatot lezártuk a leltárunkban és sorra vettük a másokkal szemben elkövetett rossz cselekedeteinket, a „jóvátételi rubrikában” láthattuk, hogy nagyon is sokkal tartozunk másoknak. Még áldozatként is nagyon sok kárt okoztunk, betegségünkkel felfordítva a közelünkben levők életét, nemegyszer megakadályozva őket abban, hogy másokkal valami sokkal őszintébb kapcsolatot alakítsanak ki. Ahogy áttekintettük azoknak a hosszú listáját, akiknek még a nevét sem tudtuk, láthattuk, milyen jelentéktelenné tettük a „szeretet” szót azzal, hogy becsapva őket és magunkat, igazi vagy hiteles érzelmekről beszéltünk. Láthattuk, hogy becstelenségünk és megtévesztő szándékunk hogyan vitt másokat arra, hogy olyasmit várjanak tőlünk, amit nem tudtunk vagy nem bírtunk nyújtani. Mesterei voltunk a hamis önreklámnak.

Mostanra már könnyebb lett megbocsátani másoknak a nekünk okozott bántalmakért, hiszen láttuk, hogy magunknak is meg kell bocsátanunk mindazokért a károkért, melyeket mi okoztuk másoknak. Az alázat új mélységeit fedeztük fel, amikor megláttuk, mennyi olyan kárt okoztunk, melyek többségét már soha nem lehet helyrehozni. Ahogy mindebben a felelősségünkre összpontosítottunk, egyre jobban megértettük indítékainkat, hiszen oly gyakran megrendítő módon keveredett bennünk a szeretet és az értelmes élet iránti természetes emberi szükséglet, melyet a függőség torzított magunk és mások számára is valami csúffá és ártalmassá.

Alázatosan Istenhez fordultunk, és így imádkoztunk: „Nem vagyok felelős az engem alakító körülményekért, de hajlandó vagyok felelősséget vállalni önmagamért.” „Segíts, hogy kész legyek helyrehozni mindazt a rosszat, amit életem során az embereknek okoztam.” Az „ő” leltárukat lezártuk, a miénket pedig szigorúan ellenőriztük. Az „istentudatban”, amit szeretetnek hívnak, önmagunk felé együttérzést, a többiek felé pedig új felelősségérzést találtunk – immár józan emberként. Aktív függőségünk idején a betegséget testesítettük meg, a valóságot pedig mindenki előtt eltorzítottuk, aki velünk kapcsolatba került. A lelki, érzelmi és gyakran fizikai betegségünk még azokat a kapcsolatainkat is megfertőzte, melyek egyébként egészségesek lehettek volna.

Gyógyulásunk iránti elkötelezettségünk ekkorra már túllépett a túlélés puszta önérdekén. Fel akartuk használni azt a szenvedésről szerzett, alázatos tudást, melyet mások tapasztaltak meg miattunk, és kárpótolni akartuk azokat, akiknek rosszat tettünk.

9. lépés

Közvetlen jóvátételt nyújtottunk azoknak, akik esetében ez lehetséges volt, kivéve, ha ezzel ártottunk volna nekik vagy másoknak.

Jóvátételi hajlandóságunk gyakorlatba való átültetése, csakúgy, mint a többi „lépés”, ahol tettekre volt szükség, eleve csapdát rejtegetett. Az volt a tapasztalatunk, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk a jóvátételi alkalmakkal. Amikor újak voltunk az S.L.A.A-ban és kezdtük megtanulni a „lépéseket”, néhányan nagyon türelmetlenül akartunk kárpótlást nyújtani, különösen a korábbi függő szeretőknek. Elképzeltük magunkat, amint egy drámai vallomás, egy megindító lelki megbánás közepette verjük a mellünket, egyszerre keresve a bűntudattól való megszabadulást és a lehetőséget, hogy tiszta lappal induljunk. A vágy, hogy kitakarítsuk a zavaros, kiforratlan érzéseket, melyek oly gyakoriak voltak függőségi kapcsolatainkban, azonban csak azt eredményezhette, hogy ismét függőségünk „kábító” hatása alá kerültünk. Persze gyakran már a józanságunk kezdetén ki kellett törnünk egyes kapcsolatokból, és bizonyos, másokat is érintő helyzeteket tisztázni. Ezekben az esetekben azt láttuk a legbiztonságosabbnak, ha egy egyszerű levelet írtunk az illető embereknek. Azzal a zavaros, kiforratlan érzéssel, ami sokszor jelentkezik egy-egy függőségi kapcsolat után, a megvonás új kontextusában szembe kellett néznünk, ahelyett, hogy kitértünk volna előle e „lépés” nem helyénvaló alkalmazása révén. A jóvátétel, ahogy a 9. lépésben tapasztaltuk, egészen más, mint az a korai vágy, hogy „rendbe hozzuk” kárt szenvedett kapcsolatainkat. A megelőző nyolc lépésre épülő szilárd alap elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a jóvátételt megfelelő szellemi hozzáállással végezzük. Ha életünket és akaratunkat még nem adtuk át egy nálunk hatalmasabb Erőnek, ha leltárunkon nem munkálkodtunk szorgalmasan, és nem hagytuk, hogy Isten velünk együtt dolgozzon jellemhibáink megszüntetésén, akkor képtelenek voltunk megbízhatóan különbséget tenni az együttérzés és a szenvedély között. Amíg nem voltunk e tisztánlátás birtokában, az volt a legjobb, ha távol tartjuk magunkat mindazoktól, akik részesei voltak múltbeli, függő életünknek.

A 8. lépésben átvizsgáltuk minden kapcsolatunkat, és lezártuk az ellenünk elkövetett rossz tettek könyvelését, majd szembesültünk azzal a sok rosszal, amit mi tettünk másoknak. Néhány esetben nem volt nehéz meglátni, hogyan is kellene közvetlen jóvátételt tennünk. Elégethettük volt szeretőink zsarolásra is alkalmas leveleit, vagy családi ereklyéket és vagyontárgyakat adhattunk vissza. Levelet írhattunk azoknak, akik már egyszer „bekapták a horgunkat”, s bizonytalanságban voltak, mert nem tudták, hogy a románc vajon újjáéleszthető-e vagy sem. Előfordult, hogy elküldés előtt ezeket a leveleket megmutattuk egy másik S.L.A.A.-tagnak is. Ez segített abban, hogy kihúzzunk minden nyílt vagy rejtett szexuális vagy romantikus célzást, és eltüntessük a vádló utalások nyomait. Válaszcím nélkül ezek a levelek egyszer s mindenkorra megszabadíthattak másokat a bizonytalanság és a reménykedés béklyóitól.

A legfontosabb kárpótlások azonban szemtől szembe történtek meg; ezek igen nagy bátorságot, alázatot és előkészületeket igényeltek. Azokért a következményekért, melyeket jóvátételünk válthatott ki, felelősséget kellett vállalnunk, csakúgy, mint azokért a rossz dolgokért, melyek a jóvátételt szükségessé tették. Különösen ilyen esetekben tűnt bölcs lépésnek, ha más, már józan S.L.A.A.-tagokkal megbeszéltük, hogy pontosan mikor, milyen jóvátételt és milyen körülmények között alkalmazzunk. Többen is jó szándékkal indultunk neki, csakhogy a csábító magányosokkal olyan helyzetekbe kerültünk, melyben újra igyekeztek „megkísérteni” bennünket, szinte tudatosan félreértve szándékainkat. Végül rájöttünk, hogy a jóvátételnyújtásnál csakúgy, mint életünk minden terén, Isten majd megadja nekünk a hajlandóságot és az intuíciót, hogy tudjuk, milyen körülmények és szavak felelnek meg a legjobban a céljainknak. Ugyanakkor az is igaz volt, hogy ilyen esetekben Isten gyakran a tapasztalt S.L.A.A.-tagokon keresztül szólt hozzánk a legérthetőbben!

Ekkorra már megértettük, hogy a többiek tapasztalata és tudatossága segíthet bennünket abban, hogy e „lépésnek” megfelelő körülményeket teremtsünk. De az is világos volt, hogy egy megható bocsánatkérésnél sokkal többre van szükség. Amikor végigtekintettünk azon, mit is tettünk a múltban, tisztán láttuk, hogy a listánkon sok olyan személy van, akinek életében a realitást továbbra is eltorzította az a korábbi kapcsolat, mely hozzánk fűzte őket, amikor még aktívan kiéltük betegségünket. Ilyenkor a jóvátételünknek abból kellett állnia, hogy feltárjuk előttük a valóságot és tiszta vizet öntsünk a pohárba. E pusztító kapcsolatokban a saját felelősségünk teljes beismerése és az az őszinteség, mellyel szex- és szerelemfüggő múltunkhoz viszonyultunk, tisztázhatta őket nem is egy olyan dologban, melyekért addig önmagukat hibáztatták. Ezzel talán megfelelő rálátáshoz is juttathattuk őket, s így megszabadulhattak a múltból eredő, velünk kapcsolatos bizonytalan érzéseik terhétől. Azt is megértettük, hogy mindaz alapján, amit elmondtunk nekik, a következtetéseket már saját maguknak kell levonniuk. Mi csak annyit tehettünk, hogy a helyzet tisztázásával megpróbáltunk segíteni nekik, beismervesaját hibáinkat és mindazt a rosszat, amit függőségünk miatt követtünk el.

Természetesen alaposan meg kellett fontolnunk, hogy – olykor hosszú távollét után – egyáltalán indokolt-e felbukkanni valaki életében. Önmagunk kitárulkozásának jellegét is gondosan mérlegelnünk kellett. Mások lelki nyugalmát vagy aktuális életkörülményeit nem tehettük kockára bizonyos tények felfedésével. A saját előrelépésünket nem építhettük másoknak okozott, friss sebekre. Folyton észben kellett tartanunk, milyen óriási különbség van aközött, ha valakinekelmondjuk, és aközött, ha egyszerűen nekiszegezzük az igazságot.

Ha még mindig lángolt bennünk a lelkifurdalás, vagy befejezetlennek éreztünk egy ügyet, amit nem tudtunk megoldani, akkor megvolt a lehetősége annak, hogy újra megsebzünk valakit, és ezzel együtt kellett élnünk. Leginkább az hozhatott megkönnyebbülést, ha ezeket a kínos témákat másokkal is megosztottuk az S.L.A.A.-ban. Előfordult, hogy épp ezek a jóvátehetetlen helyzetek váltak a hasznunkra, mert megtartottak bennünket alázatosnak. Sem az S.L.A.A.-n belül, sem azon kívül nem engedhettük meg magunknak, hogy lekezelők legyünk másokkal azon az alapon, hogy az életünk milyen makulátlan és a lelkiismeretünk milyen tiszta, hiszen tudtuk, hogy múltunk legsötétebb zugaiban olyasmik vannak, amiket sohasem tudunk jóvátenni. Bizonyos szempontból azok maradtunk, akiknek „bűnei bíbora nem vált hófehérré.”

Egyes emberekkel szemben még hosszú ideig sebezhetőnek éreztük magunkat. S bár határozottan úgy tűnt, hogy készen állunk megszabadulni azoktól a fájdalmaktól, melyeket múltbeli kapcsolataink okoztak nekünk, a gyakorlatban újra meg újra vissza kellett térnünk a korábbi „lépésekhez”. Sem megszabadulás, sem méltóság nem származhatott abból, ha úgy törekedtünk egy-egy konkrét személynek jóvátételt nyújtani, hogy még nem álltunk rá teljes mértékben készen.

Rájöttünk, hogy a folyamat létfontosságú része az ima, különösen, ha azokkal a kapcsolatokkal kellett szembenéznünk, melyek a függőségünk alatt kezdődtek és még józanságunk idején is tartottak. Naponta kértük Isten teremtő segítségét, hogy az Ő akarata szerint járuljunk hozzá ezekhez a kapcsolatokhoz. Imádkoztunk, hogy megszabaduljunk az „én” rabszolgaságából, hogy őszintén és feltétel nélkül megtehessük azt, amit csak lehet azért, hogy az általunk okozott fájdalmaktól és csalódásoktól megszabadítsuk a többieket. A legfontosabb az volt, hogy lelkiismeretesen megfigyeljünk önmagunkat, és ne okozzunk további fájdalmat senkinek.

A 9. lépésen dolgozva – tudatosságunk akkori szintjének megfelelően – amennyire csak tudtunk, végeztünk múltunk kitakarításával. Abszolút tökéletes munkát persze sohasem végezhettünk, de ezt nem is várta el tőlünk senki. Ahogy egyre hosszabb ideje lettünk józanok, és tudatosságunk egyre jobban elmélyült, időről időre új tennivalók kerültek előtérbe, újabb vagy jobb jóvátételeket kellett tennünk. Az első kilenc lépés megtétele során feladtuk azt az illúziót, hogy szex- és szerelemfüggőségünk felett van hatalmunk, de legalább szert tettünk a hit bizonyos elemeire, és elhatároztuk, hogy e hitnek megfelelően fogunk élni, önvizsgálatot tartottunk, s amit találtunk, azt maradéktalanul megosztottuk másokkal. A legőszintébbek akartunk lenni jellemhibáink felismerésében, hagyva, hogy Isten megszabadítson tőlük, és azoknak, akiknek korábban ártottunk, olyan jóvátételt nyújtottunk, amilyet csak tudtunk.

Ezt a folyamatot nem siettettük, mert mindig azt vettük észre, hogy bármelyik pillanatban lehetünk még őszintébbek önmagunkhoz ahhoz képest, amennyire azok akartunk lenni. Elszánásunk gyakran lekörözte felkészültségünket. Ha készakarva tettünk erőfeszítést gyógyulásunk felgyorsítására, akkor gyakran fájdalmasan szembesültünk saját korlátainkkal, azzal, hogy képesek vagyunk-e önmagunk gyógyítására, de ez maga is része volt a gyógyulásnak és a belső fejlődésnek. Akármerre is kanyarogtunk, mégiscsak a gyógyulás ösvényén jártunk mindaddig, amíg nem engedtünk teret valamely „vonal alatti” függő viselkedésünknek.

Ekkorra már valóban áthatott bennünket a múlttól való teljes megszabadulás érzése! Egyre több, rossz cselekedetünk miatti lelkiismeret-furdalástól szabadultunk meg, és belső értékeink tudatában a szégyenérzetünk is csökkent. Sok esetben azonban a sajátunknak gondolt értékekről kiderült, hogy valaki máséi, és le kellett ráznunk vagy át kellett alakítanunk őket, hogy saját egész mivoltunk magja gyökeret ereszthessen és növekedésnek indulhasson.

Valóban új, pozitív és kibontakozó életet kezdtünk élni. Akár társsal, akár egyedül éltünk, végre valóban megadatott nekünk, hogy szellemi értelemben megszabaduljunk a szex- és szerelemfüggéstől. Az éberség persze fontos maradt, de már könnyebbnek tűnt a lehetőségek közül választani. Éreztük az erősödő bizalmat az Istennel kialakuló partnerségben, és aktív résztvevői voltunk az S.L.A.A.- közösségnek. Élveztük a magányt is, de már nem féltünk mások előtt őszintének és a nyitottnak lenni. Megértettük végre, mit is jelent az „én” méltósága.

10. lépés

Folytattuk a személyes leltár készítését, és haladéktalanul beismertük, ha hibáztunk.

Úgy éreztük, határozottan megszabadultunk a bűntudat és a múlt iránti vágyakozás terhétől. Azonban ha folytatni akartuk az élethosszig tartó folyamatot az önmagunkkal és másokkal való kibékülés és bizalmas viszony irányába, meg kellett tanulnunk, hogy egyik napról a másikra hogyan is szervezzük meg az életünket. A gát áttört ugyan, ami sokáig visszatartotta azt a mérget, melyet zavaros múltunk bennünk felhalmozott, de továbbra is szükségünk volt arra, hogy napi szinten tisztában legyünk érzelmeinkkel és szükségleteinkkel, nehogy visszaálljon a korábbi mérgező stagnálás.

Bizonyos körülmények és emberek még mindig felzaklató érzéseket és reakciókat váltottak ki belőlünk. A harag még mindig könnyen elönthetett bennünket attól, amit valaki mondott vagy tett, és gyakran úgy tűnt, mintha ezeket a reakciókat mások provokálták volna ki belőlünk. Vagy előfordult például, hogy alkalmi ismerőseink burkolt vagy nyílt jeleit adták romantikus vagy szexuális érdeklődésüknek, ami egészen kibillenthetett bennünket. Ha több emberrel voltunk együtt, akár még S.L.A.A.- gyűléseken is, olykor szinte „megbénultunk”, és még a legalapvetőbb kommunikációs szinten sem tudtunk megnyilvánulni. Valahányszor megzavart bennünket az, amit mások mondtak vagy tettek, vagy attólféltünk, hogy mit fognak mondani vagy tenni, gyorsan fel kellett mérnünk szellemi állapotunkat, hogy rálátást kapjunk önmagunkra és az illető személyre. Rájöttünk, hogy ennek egyik legkönnyebb módja az, ha kérdéseket teszünk fel önmagunknak: „Ha én tenném ezt valakivel, mint amit szerintem most velem tesznek, akkor ez vajon az én betegségem tünete lenne?” Vagy: „Ha valaki más úgy reagálna erre a helyzetre, ahogy most én, akkor ez az ő betegségét tükrözné?”

Akár „igen”, akár „nem” volt a válasz ezekre a kérdésekre (gyakran mindkettőre „igen” volt), akkor megállapíthattuk, hogy másokban többnyire saját sebezhetőségünket láttuk tükröződni. Azok az érzelmi követelések, amelyekkel mások felénk fordultak, az a nyilvánvaló érdekük, hogy „elgáncsoljanak”, az igényeink iránti érzéketlenségük mintha csak saját korábbi követelőzéseinket és szűkölködő vágyainkat visszhangozták volna. További kényelmetlenségként gyakran úgy éreztük, jogunk van arra, hogy különleges módon bánjanak velünk, és megpróbáltuk másokra is rákényszeríteni saját „emelkedett” normáinkat. Vagy valami olyasmi zaklatott fel bennünket, amit mások fondorlatának véltünk, s megint áldozatnak éreztük magunkat.

Az egyszerű igazság pedig az volt, hogy valahányszor szellemi állapotunk nem volt elég stabil, mindenkit „betegnek” láttunk magunk körül, s ha jobban belegondoltunk, ez a betegség meglepő módon hasonlított a sajátunkra! Mégis rá kellett jönnünk, hogy ostoba és fölösleges dolog felháborodni mindazon, amit mások beteges cselekedeteinek tartunk, különösen, ha abban reménykedtünk, hogy mások továbbra is eltűrik gyakori becstelen botlásainkat vagy manipulatív viselkedésünket. Amikor észrevettük, hogy kezdünk belegabalyodni egy kapcsolatba, elszántan törekedtünk arra, hogy „felcímkézzük” saját gyengeségünket, hogy megnevezzük és megértsük, s hogy megbocsássunk magunknak érte. És fontos volt, hogy ne ringassuk magunkat abban a hitben, hogy képesek vagyunk magunkról más képet kialakítani azzal, ha eltitkoljuk, hogy nap mint nap hogyan küzdünk meg önmagunkkal.

Az okozta az egyik legfőbb nehézséget, hogy továbbra is nyíltak és őszinték legyünk érzéseinkkel, indítékainkkal és másokkal szembeni elvárásainkkal kapcsolatban. Csalódásunkat, sértettségünket, félelmünket vagy haragunkat az elfogadás álarca mögé rejtettük. Hallgattunk arról, hogy valaki, akivel ismételten találkoztunk, egy kissé megmozgatta a képzeletünket, és meggyőztük magunkat arról, hogy e fantáziálásokat követve természetesen egyetlen „valós” lépést sem fogunk megtenni. Rájöttünk azonban, hogy a szándék nem elég ahhoz, hogy a „rosszat” elkerüljük. Át kellett ültetnünk a mindennapi gyakorlatba azokat az alapelveket, melyeket a leltárkészítés és a jóvátételek során már alkalmaztunk. Arra kellett összpontosítanunk, hogy a nap folyamán többször is felmérjük szándékainkat és hibáinkat, és megtegyünk minden tőlünk telhetőt, hogy a jó irányba tereljük őket.

Aztán azt is meg kellett tapasztalnunk, hogy azok a hiányosságaink-hibáink, melyeket már azonosítottunk, újra felbukkanhattak enyhébb, de még így is nyugtalanító formában. Időnként felfedeztünk egy-egy új jellemhibát, így például az önzést, ami mindig is ott lapult a függőség mélyén, vagy a bensőségességtől való félelmet, ami ott rejtőzött a magányos ténykedésekben való elmerülés vagy a „mindig úton lenni” nyugtalansága mögött.

Sokan úgy találtuk, hogy napi, de periodikus alapon is szükséges bizonyos időt a magánynak és az elmélkedésnek szentelnünk. Ez az önvizsgálattal töltött idő lehetőséget adott arra, hogy egészen közel kerüljünk önmagunkhoz és felmérhessük előrehaladásunkat, s hogy tekintetünk spirituális fejlődésünkre irányulhasson. Gyakran felkerestünk olyan embereket, akik segíteni tudtak e „távlat” megítélésében: barátokat az S.L.A.A.-ból, esetleg spirituális tanácsadókat vagy terapeutákat. Az S.L.A.A.- gyűléseknek az a része, melyet az „aktuális problémáknak” szenteltünk, egy másik alkalom volt arra, hogy feldolgozzuk azokat az érzelmi reakcióinkat, melyeket az életünkben éppen felmerülő szituációk és emberi kapcsolatok váltottak ki belőlünk. Azokkal is érdemes volt időt szakítani az aktuális problémákra, akikhez bizalmas viszony fűzött bennünket, például a házastársunkkal, közeli barátokkal vagy másokkal. Magányos erőfeszítésekkel senkivel nem lehet társkapcsolatot kialakítani! Gyakorlat és együttműködés kellett ahhoz, hogy megtanuljuk, hogyan reagáljunk mások igényeire anélkül, hogy méltóságunk elvesztésétől félnénk, hogy védekező vagy destruktív attitűd nélkül nyitottak és őszinték legyünk. Mindezek során folyton a magunk hibáira és kudarcaira koncentráltunk. Rájöttünk végre, hogy saját attitűdjeink és tetteink jelentik életünknek azt az egyetlen terepét, melynek befolyásolására valós esélyünk van. Mások tettei és indítékai felett sohasem volt, nincs és nem is lesz hatalmunk.

Ahogy továbbhaladtunk új életutunkon, s egyre jobban hozzászoktunk, hogy igazi érzelmi szilárdsággal a jelenben éljünk, Istennel való kapcsolatunkon is volt időnk töprengeni. Utunk a spirituális gyógyulás birodalmába azonban már jóval korábban elkezdődött. Azzal az átmeneti elképzeléssel indult, hogy megbíztunk Istenben mint egy nálunk hatalmasabb Erőben, bár semmi garanciánk nem volt arra, hogy bármink is megmarad – vagy bármi, amiért élni érdemes –, ha kiszakítjuk magunkat a szex- és szerelemfüggés szorításából és feladjuk azt az identitást, amely belőle fakadt. De még a fájdalmas feladással és megvonással a hátunk mögött is észrevettük, hogy a hatalom és a tekintély utáni vágy továbbra is arra sarkallhat bennünket, hogy olyan célokat kövessünk, melyekről már kiderült, hogy nagyon nem helyénvalóak. A színfalak mögött még mindig mélyen rejtőző félelmek lappangtak, melyek esztelen követelésekbe és kísérletekbe hajszoltak bennünket, hogy teljes biztonságra tegyünk szert személyes kapcsolataink és törekvéseink terén. Csak lassan és olykor vonakodva adtuk át magunkat egy nálunk hatalmasabb Erőnek, míg a belé vetett bizalmunk meg nem erősödött annyira, hogy rendszeresebben bíztuk rá az irányítást.

Ahogy gyógyultunk, egyre kevésbé voltunk biztosak régi értékeinkben, sőt, még azokban a korábbi életcéljainkban is elbizonytalanodtunk, melyek a szex- és szerelemfüggőségtől nagyon távolinak tűntek. Voltak köztünk, akik képesek voltak új szellemet lehelni és friss energiákat vinni egy amúgy kielégítő foglalkozásba vagy kapcsolatba, melyeket a függőség csak kikezdett vagy átmenetileg felfüggesztett. Mások számára azonban azok az előnyök, melyeket egy bizonyos karrier vagy életterv nyújthatott, ábrándnak, illúziónak bizonyultak, vagy nem érték meg az értük fizetendő árat. Elképzeléseink továbbra is alkalmatlannak bizonyultak „világi” biztonságunk és lelki békénk megvalósítására, ezért elkerülhetetlenül fel kellett tennünk magunknak a kérdést, hogy egyáltalán mi az, amiért élni érdemes. Mivel az élethez nem volt semmilyen működőképes, tisztán magunkra szabott értékrendünk vagy stratégiánk, rájöttünk, hogy életünket többé-kevésbé folyamatosan Isten terveinek fényében kell megvizsgálnunk. De mit is hozhat magával Istenhez fűződő kapcsolatunk? Ez a kérdés vezetett bennünket a 11. lépéshez.

11. lépés

Igyekeztünk ima és meditáció útján elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel; csak azért imádkoztunk, hogy felismerjük velünk kapcsolatos akaratát, és hogy legyen erőnk a teljesítéséhez.

Istenről kialakult elképzeléseink alapvetően megváltoztak. Attól, hogy ez a valaki vagy valami kihúz bennünket a bajból, s akihez vagy amihez csak válság idején imádkozunk, eljutottunk odáig, hogy túlléptünk a gondviselő- vagy szülőszerű istenképen és állandó, tudatos kapcsolatot igyekeztünk kialakítani ezzel az Erővel. Kezdetben aggodalmaink voltak emiatt. Néhányan arra gyanakodtunk, hogy Isten rendelte el azt a sok fájdalmas, fejlődésünket előmozdító helyzetet, mellyel kijózanodásunk során szembenéztünk, vagy legalábbis hagyta, hogy mindez megtörténjen. Csak fokozatosan ismertük fel az isteni dolgok rendjét, melyben e nehézségek csak azért történhettek meg, hogy rádöbbenjünk saját véges mivoltunkra, s ennek következtében még készségesebben építsük kapcsolatunkat Istennel. Ez a kapcsolat egyre inkább hasonlított egy felnőttek közti tudatos kapcsolatra, mely a kölcsönös megosztáson és az együttműködésen alapszik. Úgy tűnt, hogy fájdalmunkon és belső növekedésünkön keresztül eljuthatunk addig, hogy új életünk kialakításában tudatos partnerként vehetünk részt Isten oldalán – hogy az isteni teremtés tudatos partnerei lehetünk.

„Világi” biztonságunkat többé nem választhattuk el a bensőnkben lévő érzésektől. Tudtuk, hogyha érzéseink szintjén rendben vagyunk önmagunkkal, ez közvetlenül annak a következménye, hogy Istennel ilyen kapcsolatba kerültünk, és elfogadtuk az isteni kegyelmet és irányítást. A „biztonságnak” ez a fajtája nem feltétlenül kötődött konkrét, világi célokhoz, de azt sem jelentette feltétlenül, hogy feladjuk mindazt, amit el szerettünk volna érni. Inkább a sorrend változott. Az, hogy spirituálisan Istenre támaszkodtunk, előfeltétele lett a más emberekhez fűződő kapcsolatainknak és annak, hogy elkötelezzük magunkat karrierünk és egyéb törekvéseink mellett, hogy valóra váltsuk személyes, társadalmi és hivatásbeli céljainkat.

Egyre többször imádkoztunk isteni útmutatásért, kisebb és nagyobb, anyagi és szellemi dolgokban egyaránt. Ahogy ez mindennapos gyakorlatunkká vált, egy sor felfedezést tettünk. Először is, az isteni kegyelem valóban minden dologban megnyilvánulhatott számunkra, a rendkívül fontos ügyekben éppúgy, mint a legegyszerűbb hétköznapiakban. Kétségtelenül megtapasztalhattuk, hogy kapcsolatban vagyunk Istennel, még olyan apró, rutindolgokban is, mint egy nap megtervezése, a napi feladatok és kötelezettségek végrehajtása, vagy a másokkal folytatott mindennapi ügyekben való részvétel.

Az a felfedezés, hogy Isten még létezésünk e látszólag jelentéktelen szintjein is jelen van, egy másik felfedezést hozott magával. Rájöttünk, hogy az imákban és meditációkban kifejtett „erőfeszítésünk” napról napra nagyobb érzelmi kiegyensúlyozottsághoz vezet. Tulajdonképpen az sem számított, ha imáink eltértek a megszokottól, vagy ha nagy írók ihletett szavaiból merítettünk. A meditációra sor kerülhetett egy külön erre a célra kijelölt időben, de megtörténhetett egy-egy pillanatnyi nyugodt szemlélődéskor is, amikor elcsöndesedtek a gondolataink, és hagytuk, hogy Isten elképzelései itassák át tudatunkat. A meditáció módja és a ráfordított idő nem számított, csak az, hogy gyakori legyen és rendszeresen váljon részévé mindennapjainknak.

Istennel elmélyülő kapcsolatunk olyan volt, mint egy hajó alján a tőkesúly. Akármilyen viharos szelek fújtak életünk vizének felszínén, akármennyi vitorlát is vontunk fel olyan kötelezettségek formájában, melyek meghaladták korlátozott erőnket és energiánkat, éreztük, hogy az alattunk levő tőkesúly, az ima és a meditáció garantálja, hogyne boruljunk fel. Derűlátásunkat megőriztük az élet óceánján: túl fogjuk élni, akármilyen csapásokat is kapunk az élettől.

Egy másik felfedezés fokozatosan tudatosult bennünk: Istennel való kapcsolatunk valóban személyes, nem szükséges, hogy megegyezzen valamilyen vallási intézmény meghatározásával, vagy bárki más vallásos tapasztalatával. Valójában ezt a nálunk hatalmasabb Erőt még saját magunk számára sem kellett definiálnunk. Sokunkat a mindenható isteni jelenlétre való ráébredés vezetett el addig, hogy – akár magán úton, akár intézményes keretek között – más spirituális utakat is felfedezzünk, példádul a meditáció módszeres gyakorlatát vagy a teológiát. Egy idő után észrevettük azt is, hogy Istennel való kapcsolatunk nem lezárt kapcsolat, melynek szövetét épphogy csak elkezdtük szőni. Végső lehetőségként önmagunk meghaladását kínálta, azt, amit korábban sokan függőségi élményeinkben kerestünk. És csodák csodája, itt álltunk úgy, hogy megtapasztalhattuk a szellemi valóság misztériumát, ami a „hétköznapi” valóságban való részvétel gyümölcse, nem pedig jutalom az ettől való menekülésért.

A imák és a meditációk rendszeres gyakorlatából egy másik felfedezés is következett: kezdtük sejteni, hogy életünk alapszükséglete kielégülést nyert. Nekünk, szex- és szerelemfüggőknek mintha kielégíthetetlen szeretetigényünk lett volna. Az aktív függés alig befolyásolta, de a józanságunk alatt kiépített „életfenntartó” támogatóhálózat sem igazán enyhítette ezt az erős igényt. Azt is mondhatnánk, hogy függőségi korszakunk olyan volt, mintha kínzó szomjúságunkat sós vízzel próbáltuk volna enyhíteni. Minél többet ittunk, annál inkább kiszáradtunk, míg végül a puszta életünk is veszélybe került. Józanságunkban úgy próbáltuk szomjunkat csillapítani, hogy aktívak lettünk az S.L.A.A.- ban, emellett érzelmi táplálékokhoz is jutottunk, ami olyan volt, mintha narancsot ettünk volna. De ahhoz, hogy valóságos szomjúságunk teljesen megszűnjön, végső soron tiszta vízre volt szükségünk.

Rá kellett jönnünk, hogy ez a szomjúság – a szeretetigény – nem anyagi-testi szomjúság, s hogy a víz nem más, mint a saját felfogásunk szerinti Isten. S bár néhányan úgy léptünk be az S.L.A.A.-ba, hogy nem hittünk Istenben vagy elfordultuk tőle, később felfedeztük, hogyan is lehet szeretetteljes kapcsolatban élni ezzel az Erővel. Ahogy kialakítottuk ezt az Isten-közelséget, észrevettük, hogy szeretetigényünk rejtélyes módon kielégült. Éppen aszeretetre vágytunk egész idő alatt. A szeretet pedig Isten. A legcsodálatosabb abban a tudatban élni a mindennapjainkat, hogy Isten fogja a kezünket, ha érezzük a belső szeretetáradatot, ami kioltja mind az önszeretet, mind mások szeretetének hiányát. Végre őszinte, bensőséges viszonyt alakítottunk ki önmagunkkal, Istennel és a többi emberrel.

Istennel teljes partneri viszonyra törekedtünk, valamint arra, hogy megtudjuk a velünk kapcsolatos szándékait. Azzal, hogy az őszinte és teljes életet kerestük és azt, hogy hogyan lehetünk mások hasznára, felfedeztük, hogy az isteni szeretet forrása immár belőlünk áramlik tovább. Ezzel átjutottunk a 12. lépésbe.

12. lépés

E lépések eredményeként spirituális ébredést éltünk át; megpróbáltuk ezt az üzenetet a szex- és szerelemfüggőkhöz eljuttatni, és ezeket az elveket életünk minden terén alkalmazni.

Ahogy átolvastuk ezt a „lépést”, felismertük tapasztalatra alapozott bölcsességét: a mások megsegítésére irányuló hatékonyságunk közvetlen kapcsolatban áll azzal a „szellemi ébredéssel”, amely megelőzte ilyen irányú törekvéseinket. A lelki ébredés következménye volt annak, hogy „padlót fogtunk” és megadtuk magunkat, annak, hogy megszereztünk egy hitet, hogy a gyakorlatban megvizsgáltuk a múltunkat és jellemünket, hogy egyre mélyülő kapcsolatot alakítottunk ki Istennel, hogy magunkra vállaltuk a felelősséget azért, amit szex- és szerelemfüggőségünk másoknak okozott, hogy tudatosítottuk magunkban életünk problémás területeit s igyekeztünk ezekkel építő módon foglalkozni, hogy jóvátételeket nyújtottunk s hogy a rendszeres imák és meditációk révén beléphettünk a spiritualitás birodalmába, közeli kapcsolatba kerülve az isteni útmutatás és kegyelem forrásával.

Rájöttünk, hogy gyógyulásunkat elősegíti, ha együtt dolgozunk más szex- és szerelemfüggőkkel. Bűntudat nélkül a függőségi tapasztalataink mélységesen mély és tartós, az élet szolgálatában álló tanulságokká váltak. Tapasztalatainkat nyíltan és szabadon megosztottuk másokkal, kialakítva egy olyan gyógyító köteléket, mely a „szív nyelve” révén másokat is arra tudott indítani, hogy felismerjék saját szorult helyzetüket és megmutatta nekik, merre keressék gyógyulásuk útját. Egyetlen élettapasztalat sem volt olyan fontos számunkra, mint az, hogy engedjük magunkat olyan mederré válni, melyben a gyógyító és megszabadító kegyelem szabadon áramolhat. Látszólag ellentmondásnak tűnik, hogy hasznosságunk – mint a gyógyítás szolgálatában álló meder – éppen a betegségünk, majd a gyógyulásunk alatt megszerzett tapasztalatainkból eredt.

Megértettük, hogy életünk minden területén mindvégig azok szerint az értékek szerint kell élnünk, melyek az S.L.A.A.- beli felépülésünk során felszínre kerültek bennünk. Megtanultuk, hogy a lehető legteljesebb őszinteségre, nyíltságra, együttműködésre és felelősségvállalásra törekedjünk, és megtanultuk nagyra becsülni az ezekkel az értékekkel együtt járó céltudatosságot és a valahová tartozás érzését. Észrevettük, hogy azok a magánjellegű vagy munkával kapcsolatos helyzetek, melyekben ezek az értékek nem érvényesülhettek, lényegtelenekké váltak. Ezek az értékek azonban nem „kirakatdíszek” voltak. Már nem vonzott bennünket egy olyan karrier, amely úgy adott anyagi biztonságot, hogy önmegvalósításunkat akadályozta. Az ilyen munkákhoz vagy másképpen álltunk hozzá, mint korábban, vagy felhagytunk velük.

Társas kapcsolatainkban többé már nem az önző hatalomvágy és a presztízs vezérelt bennünket. Így nyitottá váltunk arra, hogy felfedezzük, mitől is leszbármilyen emberek közötti kapcsolat értékes, legyen az munkahelyi, személyes vagy társadalmi. Rájöttünk, hogy társas kapcsolatainkban a „nyereségünk” egyenes arányban áll azzal, amit mi osztunk meg másokkal.

A házasságban vagy együttélésben teljesen új tapasztalathoz jutottunk: felfedeztük a függőségen kívüli nemiséget. Felfedeztük, hogy a szexualitás nem tekinthető önmagában lévőnek, hogy valójában a megosztás és együttműködés melléktermékeként jön létre. Betegségünk alatt hagytuk, hogy a szexualitás és a romantikus vagy függőségi stratégiák alakítsák ki hozzávetőleg mindazt, amit identitásunknak tartottunk. Most azonban személyes méltóságtudatunk teljes birtokában és a másokkal kialakított bensőséges viszony révén rájöttünk, hogy biztonság- és identitástudatunk forrása már nem lehet kizárólag a nemi önkifejeződés. Biztonságunk és identitásunk kialakításában már az is segített, hogy erősödött bennünk a bizalom és az együttműködési hajlam, s hogy képesek lettünk őszintén élni egy partnerkapcsolatban. E tehertől megszabadulva szexualitásunk inkább egyfajta barométerré vált –azt fejezte ki, ami már valóban benne volt egy kapcsolatban . Ennél nem lehetett sem több, sem kevesebb. A szexualitásban rejlő új szabadság és öröm felfedezésével azonban pusztán egy lehetőséghez jutottunk, amely csak fokozatosan valósult meg. Olyan sok illúziónk volt a „szex” és a „szerelem” viszonyával kapcsolatban, hogy hosszú józan időszakra volt szükségünk, míg ezek az ábrándok szertefoszlottak. Nehéz volt a bizalom, a szex és az intimitás terén józan látásmódra szert tenni. Rájöttünk, hogy igazi bensőségesség elkötelezettség nélkül nem létezik.

Ahogy felépülésünk folytatódik az S.L.A.A.- ban, tudjuk, hogy egy olyan nagy kalandban veszünk részt, mely az emberi szellem valódi szabadságát fedezi fel. Olyan áldásokban volt és van részünk, melyekről korábban azt sem tudtuk, hogyan kérjük őket. Az élet nyitott és csodálatos. A jó és egészséges élet új állomásai várnak ránk.

Frissítve: 2009.03.08